Nem akartam ma blogolni, egyáltalán nem. Tegnap eldöntöttem, hogy most kiiktatom magam a forgalomból, legalábbis hétvégére. Igazán nem is volt miről írnom, pihenni akartam, olvasni meg sorozatokat nézni (még mindig hevesen tagadom, hogy függő lennék, bár talán már nincs sok értelme, mert úgyis nyilvánvalóvá vált az utóbbi időkben, hogy igenis az vagyok!), meg ma délután korizni menni. Ezek a tervek mind megvalósulni látszanak, de aztán az előbb volt egy rövidke beszélgetésem valakivel, ami miatt ismét itt vagyok. Nem akarom magamban tartogatni (már) megint a dolgokat, ezért inkább leírom, hátha jobb lesz (vagy nem és akkor megszívtam!). Szóval, ha valaki nem akarja elolvasni ezt a kissé érzelgős, ugyanakkor nyavalygós bejegyzést elolvasni, az máris lépjen ki a blogom oldaláról és térjen vissza egy későbbi alkalommal!
Hirtelen nem is tudom, mit írhatnék! Kb. egy félórája még csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben, írni tudtam volna legalább másfél oldalt, de most?! Talán megnyugodtam kissé vagy nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem-e, hogy most ide megírok mindent, nem tudom. Elég rendesen összezavarodtam.
Aki miatt így érzem magam, nem más, mint az én férfiváltozatom. Olyan, mint én, csak annyi eltéréssel, hogy férfiból van. A legtöbb dologban megegyezünk, bár azért adódik némi különbség is köztünk. Mondjuk ő, jóval határozottabb egyén, mint én (én csak annak látszom, de korántsem vagyok olyan magabiztos!). Január elején letöröltem az msn-partnerlistámról, mert az égvilágon semmi értelmét nem láttam, hogy ott szerepeljen a neve. Csakhát hülye vagyok és még ezt sem tudom rendesen megcsinálni, mert nem véglegesen lett törölve, hanem úgy, hogy közben ő láthatta az én állapotomat. Ma délután, miközben több nap után végre két percnél többet voltam fent msn-en, bejelentkezett. Majdnem leestem a székről megdöbbenésemben, mert egyáltalán nem számítottam rá. A szívem abban a pillanatban a torkomba ugrott és egész idő alatt olyan gyorsan vert, hogy minimum 100 volt a pulzusszámom. De miért, de miért, de miért?! Az elmúlt időszakban, hogy nem láttam kiírva a nevét, miközben másokkal beszélgettem, nyugodt voltam. Most meg? Mint egy csitri, azt csinálom már megint. Pedig nem érdekel, mert szabadulni akarok még a gondolattól is, hogy ismerem, nem tesz jót nekem az, hogy bármiféle kapcsolat is van köztünk. Én túl érzékeny vagyok az ilyesmihez, nagyon nehezen tudom feldolgozni azt, hogyha azok, akikkel én törődöm (vagy törődnék) leszarnak magasról. Ő ugyan azt állítja ez nem így van, pedig de. Biztosan klassz dolog, hogyha van valaki az életedben, aki pont olyan, mint te, befejezi helyetted a mondatokat, tudja te mit tennél különböző helyzetekben, de nem hiszem, hogy tartósan jó egy ilyen emberrel együtt lenni. Ezért nem akarok még beszélni sem vele, mert mi jó van abban, hogy kitalálja a gondolataidat? Nincs varázsa a dolognak, nincs meg a meglepetés ereje, nincs semmi izgalom az egészben, olyan mintha magaddal beszélgetnél.Valahol rém izgalmas dolog, de nem valószínű, hogy hosszú távon is működne. Szó sincs arról, hogy bármi alakulna kettőnk közt, mert ő nyilvánvalóan nem is az a fajta férfi, aki egy nő mellett megmaradna (bár, állítja megváltozott mióta utoljára találkoztunk), ettől függetlenül valami miatt még mindig így reagálok, ha beszélünk. Nem akarom ezt az érzést, jobban mondva vele kapcsolatban nem, túl akarok már jutni végre rajta. Miért nem lehet ezt gyorsan és egyszerűen letudni, mint másnak? Elegem van abból, hogy állandóan én érdeklődök utána, ha telefonon beszélünk, akkor is én keresem és ugyan, azt mondja, hogy nem így van, de akkor mivel magyarázza, hogy ő sosem (vagy éppen alig keres engem) hív vagy ír?!Megkérdezi, hogy hogyan vagyok, de tudom, hogy mindez csak udvariassági formula nála és éppen csak azért elegyedett velem szóba, mert éppen ráér két ügyfél között (honlapokat készít meg más ilyen egyéb okos dolgokat).
Röviden ennyi, most véglegesen kitöröltem, sőt egyenesen letiltottam a partnerlistáról. Jobb lesz így, remélem, helyesen döntöttem. Bár, mindig csak utólag derül ki, hogy nem.
Aki hajlandó volt végigolvasni a fenti sorokat, annak jutalmul küldök egy számot, nem vidám kis nóta lesz, hanem pont a lelkiállapotomhoz illő. Hallgassátok meg a Bonanza Banzai-tól a Valami véget ért-et. A legjobb. Mert a Bonanza élt, él és élni fog. Én meg megyek korizni és összetöröm magam a jégen. De legalább jobban fogom tőle érezni magam (mert perverz vagyok, ha még nem mondtam volna)! :-)
