Vagy két hete éppen szokásos szombati, ebéd utáni pihenésemet töltöttem vízszintes helyzetben (puha, meleg pléd, halkan szóló tévé, ahogy kell), amikor megtörtént. Még csak a bóbiskolás fázisában voltam, így amikor észrevételeztem, hogy nekem nem tetsző műsor megy éppen a tévében, átkapcsoltam máshova (mert nem mindegy, mit hallok aközben, hogy éppen pihenek, pölö Forma-1-et ne!). Kilyukadtam a Vh1-on, amiben még csalódnom nem kellett és pont akkor került az utamba, amikor a hétvégi témát reklámozták. Mert itt úgy van, hogy minden szombat-vasárnapnak van egy tematikája és annak jegyében adják le aztán a számokat. Hát én amikor megláttam, hogy boybandes napoknak nézek elébe, egyből kipattant a szemem, mit nekem jóleső ebéd utáni pihengetés, rögvest kiugrottam az ágyból és letelepedtem a képernyő elé. Onnantól kezdve csak a szükséges dolgok elintézésekor álltam fel. Sosem tagadtam, most sem fogom, nekem is volt meglehetősen sok olyan korszakom, amikor fiúbandákat hallgattam, nem is keveset. Ez a hétvége egyfajta nosztalgia volt és nagyon örültem neki. Mondjuk, hozzátenném, hogy a fiúcsapatok mellett mindig jelen voltak más stílusú zenék, előadók is (tudom, tudom, ez most mentegetőzésnek hat. hát na, ez van)
Úgyhogy talán érdemes lenne áttekinteni őket, nyilván csak azokat, akik az én életemben is jelentős szerepet töltöttek be. Fogok számokat is linkelni, nem kötelező meghallgatni, de úgy próbaképp ajánlanám, összehasonlítani vagy valami! És mivel nehezen tudnék csak egy számot kiválasztani az egyes zenekaroktól, ezért úgy gondolom, hogy igazságosabb, ha kettőt keresek mindenkitől. Próbálom az egykor kedvenceimet megtalálni. Illetve az időrendet megtartani, nem tudom mennyire sikerül majd.
Akkor elsőnek a New Kids On The Block. Jómagam, tőlük kezdve használnám a fiúbanda elnevezést. Legjobb lenne, ha előbb defíniálnánk is, hogy mit takar ez a kifejezés az én olvasatomban. Végy néhány fiút, minél több, annál jobb, mert akkor legalább minden leendő rajongó megtalálhatja köztük az ízlésének megfelelő férfit,l ehetőleg fiatalokat, többé-kevésbé jóképűeket, legyen köztük olyan, aki tud énekelni, legyen olyan, aki nagyon jól táncol, nem baj, ha akad köztük egy renitens (az ő jelenléte reklámfogásokra tökéletes) és adj nekik egy dalt, amellyel elindulhatnak a popzene rögös útjain (általában a klasszikus értelemben vett fiúbandák mind popban nyomultak).
Hát az NKOTB-ről (mert temészetesen volt rövidítésük) sok mindent nem tudok írni, mivel én akkor még kisebb voltam, mindössze tízéves, mikor ők 1989-ben sikereik csúcsán voltak, így kiestem a szórásból. Nem ragasztottam ki róluk posztert sem a szobámba, a dalaikat sem nagyon ismertem. A tagok nevét eltudtam sorolni, de ennyi. Most így annyi jutott eszembe róluk, hogy volt egy Jordan, egy Jonathan meg Donnie Wahlberg, akivel kapcsolatban sokkal jobban érdekel, hogy bazi nagy zenei karrier után jó pár évet kihagyva képes volt visszatérni a filmvászonra mérsékelt sikerrel ugyan, de csak összehozta. A maradék két tag nevére nem is emlékszem, az egyik meglehetőst hasolított Travoltára.
Miközben némi infót keresgéltem róluk, az a hír került a szemem elé, hogy nagy valószínűséggel ők is összeállnak majd idén. A visszatérő Take That sikereit látván azt mondom, hogy simán megérné nekik. Itt lehet róluk többet megtudni, illetve a két szám tőlük, amik azt mondom, hogy egész jók voltak. Tonight és You got it (the right stuff).
Na, itt egy törés következett, ami konkrétan arra vonatkozik, hogy míg 13-14 évesen az iskolában mindenki más Take That-et hallgatott, engem nem érdekeltek és inkább az East 17 felé húzott a szívem. Ekkor kezdtem el az éppen aktuális szívszerelmeim albumait is begyűjteni, természetesen ekkortájt még csak kazettán és szintén természetesen, de ebben az időben még csak másolt formában, lévén, hogy még zsebpénzt is csak minimálisat kaptam (éppen arra elegendőt, hogy üres TDK-kazikat vegyek és másolhassak). Az East 17-ben volt két srác, Terry meg John, akik nemhogy énekelni nem tudtak, de még csak jól sem néztek ki. Így aztán maradtak nekem ketten, hogy választhassak helyes pasit. Ez gondolom egyértelmű, hogy mindegyik együttesben volt egy, akiért különösen rajongtam. Először Brian tetszett, a főénekes, de aztán láttam róla egyszer egy képet, amin nagyon alacsony volt és innentől kezdve már Tonyt szerettem (neki volt egyedül haja is ráadásul). Szerintem nagyon jól sikerült a Pet Shop Boys-os West and girls feldolgozás, de most inkább az imádott It's alrightomat hallgatjuk meg (nyolcadikban a sulidiszkóban ez volt a legnagyobb sláger, emlékszem), illetve még emellett a Gabrielle-lel közös felvételüket, az If you ever, ami meg szerintem annyira jó, hogy még manapság is ugyancsak megállná a helyét.
Aztán egyik pillanatról áttértem a Take That-re, tehát nem kell megijedni, nekem sem maradtak ki, csak valamivel később kezdtem velük az ismerkedést. Rögtön kiszúrtam magamnak Markot, mert olyan édes, kisfiús volt, ő lett a kedvenc. Szintén másolt kazetták tömkelege. Itt már azért kicsit többen akadtak a fiúk között, akik énekelni is tudtak, az már más kérdés, hogy erre mennyire kaptak lehetőséget. A vezető énekes Gary volt, neki eleinte nem is mutogatták a testét sem, mert néhány kilós súlyfelesleggel kellett előbb megküzdenie. Aztán egyszercsak már feltűnt a klipekben a felsőteste, először diszkréten takarva egy kigombolt inggel, később már anélkül.
Robbie Williams élete legjobb döntése volt, hogy szólóban folytatta, csak összejött neki a tuti, nem?
A visszatérésüket illetően meg annyit, hogy kockázatos volt, de a rajongókra mindig lehet számítani, aztán bár, már csak négyen vannak, sőt olykor csak hárman lépnek fel, de mégis teltház meg sikongató lánytömegek előtt. A számaik kicsit (jóval) érettebbek lettek, de a Csillagpor egyik betétdala tanúsítja, hogy azért még tudnak.
Az ajánlott dalok tőlük a Back for good, amit beválasztottak a világ ötven legjobb dala közé, amivel azért vitatkoznék, mert oké, hogy valóban jó szám, de azért talán nem ennyire, hogy ne találtak volna száz másik jobbat. A másik dal pedig az én egyik kedvencem, az It only takes a minute. Ez utóbbi még a korai időkből származik.
És most következik egy olyan fiúbanda, akik minden bizonnyal nem lettek világhírűek, de azért Európában elég ismertek voltak, legalábbis addig, míg működtek. Még mindig kazettás korszakomat éltem, viszont mostanra lett valamivel több zsebpénzem is, így aztán az albumaikat már eredetiben vehettem meg. Meghallgatandó számok a You know, némi karácsonyi hangulattal és a Babe (mert akkor még szerettem az ilyen lírai, csöpögős nótákat).
A Caught in the Act-ről van szó, akik Hollandiában álltak őssze, persze angolul énekeltek és az én életemben az első olyan banda, ahol már minden tag hozzájut ahhoz, hogy megmutassa, hogy van hangja. Sajnálatos módon a fő-fő énekes pont az együttes legrondább pasija, éppen ebből kifolyólag őt mutogatják a legtöbbet egy-egy szám közben. A leghelyesebb pedig az, aki a Babet elkezdi énekelni. Nem túl hosszú életűek, de amíg voltak, nagyon szerettem őket. :)
Innentől kezdve pedig egymásba csúsznak a fiúbandák, egyszerre szeretek többet is, felváltva hallgatom őket. Alakul ez amiatt így, hogy a kilencvenes évek közepe nagyon termékeny időszaknak számít a boybandek létrehozásának szempontjából
Holnap folytatom majd, szerintem mára elég ennyi. Feldolgozni a tényt, hogy bizony, valaha ilyesmire is vetemedtem, ez sem egyszerű. Aztán majd holnap tovább sokkolok. Hogy ne érjen senkit meglepetés, folytatjuk a Backstreet Boys-szal, a Boyzone-nal, a Five-val, az N' Sync-kel, a Westlife-fal és a Blue-val. Ígérem ők lesznek az utolsók is egyben, másokról magam sem tudok.
