Szeretnék színházba menni mostanság, lehetőleg a mihamarabbi közeljövőben. Mert az olyan "naccerű" dolog meg kultúrális is és aztán fensőbbségesen mondhatnám másnap a munkahelyen, hogy: "Tegnap este színházban voltam!", és akkor mindenki el lenne ájulva tőlem, hogy mekkora entellektüel is vagyok én.
Egyébként eddigi életem során igen gyakran megfordultam már színházban, láttam jó és kevésbé élménydús darabokat is. Sőt, valójában akadt egy olyan is köztük, aminek a végignézése maga volt a pokolraszállás, miközben a jegy egy vagyonba került (na jó, mondjuk a jegyár nem garancia a minőségre is!). Az első óra után suttogva megbeszéltük a partneremmel, hogy szünetben lelépünk. Csakhogy nem volt szünet, kénytelen-kelletlen, de maradtunk. A bejegyzés végén majd elárulom, hogy melyik darabról is van szó, most még nem merem! Holott számomra a színház egyfajta csodának is felfogható. Amikor szépen felöltözve megérkezel és mindenki betartja az udvariassági szabályokat (kivéve, aki nem) már maga ez is egy jó dolog. Aztán beülsz a nézőtérre, minden elhalkul, sötét lesz, de jó is az! Rendesen hátborzongató élmény számomra, persze pozítiv értelemben. Gyermeki lelkesedéssel tudok végignézni még egy operát is, mert maga az az élmény, hogy egy ilyen helyen vagyok, annyira elbűvöl. Igaz, hogy operát nem szoktam nézni, de csak azért, mert nem értem, hogy mit énekelnek benne, mégha magyarul is van.
Életem első színházi élménye általános iskolás koromból való, ötödikes voltam akkor. Persze, az egész osztály számára kötelező volt a megjelenés, a Légy jó mindhalálig! musicalváltozatát néztük meg. A társaság felét nem érdekelte a sztori, de én csillogó szemekkel ültem az erkély egyik székén és teljesen biztos voltam benne, hogy Nyilas Misi engem néz. "Igen, biztos, hogy lát engem és most is nekem énekel". Na, akkor szerettem bele a színházba!
Aztán van kedvenc színészem is Tokaji Csaba személyében, akivel ismeretségünk szintén az általános iskolás évekre tehető, mikoron is rendre ugyanazokon a városi versmondó versenyeken vettünk részt. Ő később színésznek állt, én meg rájöttem, hogy tetszik a játéka. Onnantól kezdve minden darabot megnéztem, amiben szerepelt. Sajnos, tavaly szeptembertől egy pesti színházhoz szerződött át. :-(
Szóval, szeretnék színházba menni, dehát a környezetemben lévő embereknek már-már könyörögni kell egy-egy alkalommal, hogy jöjjenek velem művelődni. Kár! De ha valamelyikötőknek lenne kedve ....
Most pedig elárulom végre, hogy mi is volt az, ami annyira kikészített tavaly tavasszal! Hozzáteszem, hogy a Kölcsey Központban tartották az előadást, ahol szerintem a színházterem egy nagy rakás szar (ha már kigondoltam, akkor kimondom!). Szalagfüggöny az ablakokon, halványan világító plafon, kényelmetlen székek, kint az autók zaja, mind-mind élményromboló volt.
Máraitól A pisztolyt néztük meg. Sajnálom, most megkövezhettek, ha akartok, én nagyon nagyra tartom Márait (mert olyanokat, de olyanokat írt!), de ez valami szörnyűséges volt ... Nemcsak azért, mert a körülmények nem voltak megfelelőek, de hihetetlenül untam is az egészet, főleg, mikor a felolvasó színész elhallgatott és olyankor Horgas Eszter fuvolajátékát kellett hallgatni hosszú perceken keresztül.
De szerencsére mostanáig tényleg csak erről az egy negatív élményről tudok beszámolni ....
