Isteni finom tokaji aszút volt szerencsém inni az előbb, mézédes volt és finomsága talán köszönhető annak is, hogy majd 25 évig érlelődött. Az utóbbi évek egyik legfinomabb piája volt számomra! :-)
Aztán ma eltöprengtem azon is, hogy mi lenne, ha megint hazaköltöznék?! De mivel már kétszer is elkövettem ezt a hibát, ezért többször már nem fordulhat elő. Pedig mennyivel jobb lenne, az ablakon kitekintve zöld gyepet, virágokat és macskákat látni, mint most, itt a betondzsungel közepén, ahol még az ablakot sem merem túlzottan kinyitni, mert bármikor berepülhet egy rohadék denevér! Pedig egyes okos emberek azt mondták nekem, hogy ezek az állatkák a felsőbb rétegeket kedvelik ,tehát max. csak a hetedik táján szállnak be hozzád, de nem. Ez egyáltalán nem így van! A múltkor is betalált egy Rita szobájába és a csajoknak muszáj volt Zsoltit lehívni a nyolcadikról, hogy eltüntesse szerencsétlen dögöt. Ahhoz képest, hogy mi csak a harmadikon lakunk.
Szóval, nem és nem fogok hazaköltözni anyámékhoz, főként mert ennyire még nem vagyok elkeseredett, másrészt viszont az felérne azzal, mintha élve akarnám eltemetni magam.
A jövő héttől viszont átállok a sorozatok nézéséről, legalábbis egy rövid ideig, néhány anime megtekintésére. Voltam oly botor, hogy pénteken a munkahelyemen, egyik rajongó kollégám előtt elszóltam magam, hogy nem vagyok túl közeli viszonyban az animéval, mint műfajjal, mondjuk ez köszönhető annak is hogy normális sorozatot még nem is láttam. Megjegyzésem hatására gyorstalpaló másfél órás oktatásban részesültem, addigi gyér tudásom most már közel sem nevezhető annak. És mivel nem vagyok semmi jónak sem elrontója, így elfogadtam a felkínált lehetőséget, miszerint megkapom tőle a jövő héten a Full metal panic-ot. Lehet, hogy nem a megfelelő sorozattal kezdek, de most ez van. Legfeljebb annyira elveszi a kedvem a továbbiakban az egésztől, hogy csak na. Mivel tudom, hogy néhány olvasóm maga is kultiválja eme műfajt, nem bánnám, ha javasolnának néhány olyan filmet, amiknek a megtekintése minimum alap kellene, hogy legyen.
Aztán meg tele van már az a bizonyos testrészem azzal, hogy nem tudok legalább egy nyugodt hónapot a hátam mögött. Nem tudom, vége lesz-e valaha ennek az egész sz...nak. Lesz-e olyan időszak az életemben, amikor éppen nem kell semmiért sem aggódnom. Amikor csak nyugodtan hazamegyek és megpihenhetek. Most is itt van az albérletkeresés-ügye, új munkahelyet is nézni kellene, lóvém szinte semmi, a magánéletemről már nem is beszélve (mondjuk, jelenleg pont ez keserít el a legkevésbé), a saját hülyeségem is izgat, miszerint nem vagyok képes végigcsinálni az utolsó félévemet a suliból. Közben látom magam körül a sok, nyugodt, ráérős és gondtalan embert, akiknek a szülei 18 évesen a segge alá tolták a kocsit, vagy vettek neki egy lakást érettségi után vagy kifizették az összes létező iskolát, ahová csak menni kívánt az illető. Jó, tudom, elkezdtem panaszkodni, észrevettem magam, csak már gyűlt bennem egy ideje és most kellett kiadnom magamból. Ígérem a jövőben tartózkodni fogok az ilyesmitől. Nem szeretem túlzottan sajnáltatni magam, mert ezzel még korántsem oldódnak meg a gondjaim. És mivel, totál egyedül vagyok és az égvilágon senki sem segít és támogat a problémák megoldásában, úgyis nekem kell lépnem minden egyes ilyen helyzetben. Szóval, csak magamra számíthatok ismét! Baromi jó! :-(
Hallgassunk ma egy kis Moonspellt!
