" - Szeretni veszélyes.

- Tudom - feleltem. - Szerettem már. A szerelem olyan, mint  a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szerett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá , és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.

- Milyen szörnyű hasonlat - mondta.

Valóban szörnyű hasonlat volt ...... De igaz volt. És ha annyi mindent képes megtenni a szerelemért, jobb, ha tudja, milyen kockázatokkal jár.

- Ezért csak olyan embert szabad szeretnünk, akit mindig a közelünkben tudhatunk - fejeztem be."

 "Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmúlt szenvedések miatt.

Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben. Egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos, valahová eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta.

Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket.

És megvált."

Coelho. Még mindig. Már megint. Sírok-zokogok. Nem vagyok szerelmes, még nem. Mindenkori pofonosztós beszélgetőtársam most az mondaná, hogy "kriszti, hülye érzelgős, lelkisérült picsa vagy!" És milyen igaza lenne.