Azért van abban valami csodálatos, hogy falun járva (anyámék székhelye, Ebes, egyébként nagyközség, de mindenki "a faluként" emlegeti, még az ottlakók is) megtehetem, hogy a kapunktól a buszmegállóig simán elsétálhatok úgy, hogy közben a frissen sült mákos bejgli jókora darab csücskét eszegetem. ezen pedig senki sincsen megbotránkozva, mivel nem találnak rajta semmi különlegeset. Annál inkább érdekes a falubeliek számára, a másik kezemben szorongatott könyv, A düne tízkilós, keménykötésü példánya. Na, az felhívja magára a figyelmet. Akár maga az, hogy könyv van a tulajdonomban, akár az, hogy olyasvalamit olvasok, amiröl ök, az egyszerü gazdálkodó nép fiai, még csak nem is hallottak. Mindenesetre a könyvemet többen megbámulták, mint engem, amint éppen egy bejglivéget csócsálok nyilvánosan.
Ily módon tértem vissza a nagyvárosba, hétfö délután, hogy belevágjak életem immáron sokadik költözésébe, ezúttal azonban csak a szomszéd háztömbe készülvén. Gondolván, hogy a távolság a két ház között nem oly számottevö, nem is kértem fel senkit arra a célra, hogy segítsen nekem. Merthogy nagylány vagyok, fizikai munkán edzödött személy, egyedül is megoldom. Hát, meg is oldottam. A kicsinyke albérleti szobámban felhalmozott értékeimet, röpke három óra alatt át is hordtam az új helyre. Mindezt persze úgy, hogy három körben kénytelen voltam Krlány segítségét is igénybe venni, ha már volt oly kedves és elözöleg felajánlotta a dolgot. Beszereztem a tortúra alatt néhány véraláfutást (azon a hatalmas, dög tévémen nem volt fogás és tök bénán kellett tartani), illetve egy jó adag izomlázat. Továbbá az elsö éjszaka begörcsölt a bal vádlim és még mindig nem javult a helyzet. Fájok, szörnyen nagyon, kissé bicegek is a kialakult helyzet következtében.
Kedden Csöpivel piálás, aznap este rádöbbentem, hogy a boroskóla lassan már olyan számomra, mintha vizet innék. Kezdek immunissá válni rá. Hiába iszok belöle sokat, mostanra már nem érem el vele ugyanazt a hatást, mint mondjuk néhány éve. Nem panaszkodásképp mondtam persze, hogy "basszus, nem tudom magam részegre inni", de hát azért, mégiscsak, na. A sörrel nem vagyok kibékülve, mert nem ízlik, egyszer Roby blogjában, kommentek által tárgyaltuk ezt ki, hogy mivel kellene nekem akkor megpróbálkozni, de egyszerüen tényleg kipróbáltam már mindent, így azt hiszem jogosan állítom azt, hogy mindegyik fajtája borzasztó. Keserüüüüüüü!
Emlékszem, hogy mekkora buli volt gyerekként kérni a felnöttek sörének habjából. Mert, ha én iszom abból, amit ök is fogyasztanak, akkor én is felnötté válok azáltal. Legalábbis, ezt gondoltuk mi még egykoron. És persze, én is utánoztam mindenkit, mert felnött szerettem volna lenni (mára már rájöttem, hogy ez nem túl jó dolog, felnött, érett személynek lenni). De a sörhabot már akkor is fintorogva nyeltem csak le. És bár, azóta ittam már alkoholmenteset, citromosat, barnát, búzából készültet és egyéb mindenfélét, egyszerüen nem találtam kedvemrevalót. Amire, azt mondom, hogy talán még iható volt, azt ajándékba kaptam Belgiumból és asszem' szedres volt talán. Erre mondták azt nekem a hozzáértök, hogy az ilyen ízesített vackokat nem lehet a sör névvel illetni. :)
Egyébként pedig büszkén jelentem, hogy május elsejétöl, hivatalosan is ügyfélszolgálati szakreferensként dolgozom és kiemelném a szakreferens szót. Nem csak amolyan "átadom a telefont az illetékesnek" kisasszony vagyok, hanem komoly dolgokat intézek. Tehát hatalmamban áll, bármikor letiltani a honlapotokat, ha úgy tartja kedvem és persze, ha okot adtok rá (mondjuk nem fizettek idöben vagy ilyesmi). Meg én oldom meg a kedves ügyfél netes problémáit is. :)
A sok segítségért pedig köszönet illeti Melit és Gyurit, aki betanítottak engem (mert Gyurit váltottam a munkában, aki átment a programozó részleghez), végtelenül kedvesek és segítökészek voltak, az elsö perctöl kezdödöen és bármikor, bármennyiszer is nyaggattam öket, készségesek voltak nagyon. Jó emberek, szeretem öket.
