Emlékszem, mikor háromévesen ültem a fotelben, anyám velem szemben az ágyon hímzett valamit, a következő pillanatban hozzámvágja a papucsát, a vérem ömlik, törülközöt szorítva a homlokomhoz visznek a kórházba. Nálam van a babám, mert nélküle nem megyek sehova, megmagyarázzák nekem, hogy miért nem mondhatom azt, hogy anyukám csinálta ezt a rosszaságot és miért mondjam helyette azt, hogy elestem, az orvos varrná a sebet, én üvöltök, hogy "klárit akarom!", akkor behozzák nekem klárit, a teniszruhás babámat, egy hét múlva varratszedés, és kérem a doktornénit, hogy számolja nekem össze a varratokat, négy volt egészen pontosan. Na, hát így történt, hogy anyám jóvoltából beszereztem életem első sebesülését, amelynek nyoma ma is látszik, a jobb szemöldökömnél, egy másfél centis heg formájában.
Emlékszem, mikor gyerekkoromban, szenteste napján mindig elmentünk nagypapámmal sétálni a városba. Ilyenkor jött hozzánk a Jézuska és nekem nem volt szabad otthon lennem és látnom őt. Négyéves voltam, mikor szokásos esti sétánkon megmutattam papának az egyik kirakatban egy lemezt és azt mondtam, hogy én azt szeretném megkapni most. Persze, olvasni még nem tudtam akkor, nem tudhattam, hogy mi van a lemezen, csak tetszett a borítója. Aztán hazamentünk és láss csodát, ugyanaz a lemez, amiért nem sokkal korábban fohászkodtam, ott volt a fa alatt. Akkor nem volt nálam boldogabb gyerek a földön és abban a pillanatban nagyon hittem a Jézuskában, pedig csak véletlen egybeesések következménye volt az én aznap esti boldogságom.
Emlékszem, hogy ötéves koromra már teljes biztonsággal tudtam kezelni a lemezjátszónkat és a legkedvencebb zeném, többek közt Afric Simone Hafananaja volt. Ezt hallgattam sokszor egymás után, és közben ráztam magam veszettül a zene ütemére, a felnőttek szórakoztatására.
Emlékszem, hogy másodikos voltam az általánosban, mikor legjobb barátnőm, Adrienn meghívott a szülinapi zsúrjára. Tejberizst ettünk és nagyon irigy lettem hirtelen, mert minden meghívottnak magával kellett hoznia a BarbIe-jait és nekem mindössze, csak három ilyenem volt. Két Barbie és egy Ken. Adriennek meg már akkor kész gyűjteménye volt belőlük. A legszupibb mindenképp a "májkldzsekszonos" babája volt, ami pont úgy nézett ki, mint az igazi. Irigy pedig arra voltam, hogy neki már van tizenöt babája, nekem meg csak három és számítanom kellett arra, hogy többet nem is fogok kapni.
Emlékszem, hogy tízévesen egy író-olvasó találkozó alkalmával, én lehettem az a szerencsés, aki megkérdezte Janikovszky Évától, hogy "és tetszik szeretni a kutyákat?" Roppant büszke voltam magamra.
Emlékszem, hogy nyolcadikos évem legjobb része az volt, mikor kiderült, hogy nem nekem kell megvarrnom a ballagási szoknyámat (mert nálunk volt egy ilyen hülye hagyomány, hogy a ballagó lányok maguk varrták meg a szoknyájukat, technikaórán, én pedig mindig is olyan béna voltam, ha hímzésről, kötésről vagy más női kézimunkáról volt szó). :) Egy héttel korábban beszakadt az ínszalag a jobb bokámban, így otthon feküdtem begipszelt lábbal, miközben a többiek szorgalmasan varrtak. Nekem aztán később, megcsinálta a szoknyámat egy hozzáértő ember.
Emlékszem, mikor majd nyolc évvel ezelőtt, az első tetoválásom készültekor, Csöpi ott volt velem, miközben én lovaglóülésben ültem a széken és jobb híján szorítottam a kezét, mialatt a Tökölről frissen szabadult srác épp tönkretenni készült a bőrömet a munkájával. Azóta hálistennek sikerült nagyon szépen kijavítani a mintát. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg mazochista is lehetek titkon, mert élveztem a fájdalmakat.
Emlékszem, mikor anyámék a nagyvárosból vidékre költöztek és apám beígért nekünk egy kutyát, majd, ha kertes házunk lesz. Persze, ezt az ígéretét sem tartotta be, így kutya helyett lett macskánk. Átmentünk a cicáért a harmadik szomszédhoz, én már előzőleg kikötöttem, hogyha van fekete, akkor azt hozzuk el. Volt is, Kormos személyében. Riadt kis dög volt, aki ráadásul még le is pisilt félelmében, míg hazaértünk vele. Azóta jócskán megöregedett, hiszen már ennek is kilenc éve és szerencsére felhagyott a lepisilős hülyeségeivel.
Igazából, csak arra akartam kilyukadni ezzel a sok emlékemmel, hogy nagyon furcsa ez az egész, mert hihetetlenül tisztán emlékszem olyan dolgokra is, amik tizen vagy huszonx évvel ezlőtt történtek meg velem. Még a szememet sem kell becsuknom ahhoz, hogy tisztán lássak minden pillanatot. Olyan, mintha tegnap esett volna meg velem minden. Tényleg érdekes.
