A hajnali filmezés és a blogolás közben szakitok időt arra is ,hogy gyönyörüvé varázsoljam a lakást, mire Krlány hazaérkezik Párizsból. Azt szeretném, hogy szép tiszta és takaros otthon várja. Ugyanis ma jönnek vissza a „fények városából”, ahová Yngával egyetemben utazott, még múlt szombaton. Én meg kihasználván, hogy senki sincsen itthon a lakótársak közül napok óta (Ati még hétfőn ment haza, legalább másfél hétig nem is látjuk majd), úgy gondoltam, hogy tökéletes az időpont arra, hogy mindent rendbe rakjak. Napok óta terveztem már, hogy akkor majd szerda délután ezt véghezviszem, aztán tegnap, úgy este nyolc óra tájban úgy döntöttem, hogy a takaritást most folytatni, enyhe fokú perverziónak számitana. Ezért aztán szépen kivettem mára egy szabadnapot és reggel óta csak port törlök és porszivózok és felmosok és kádat súrolok és tükrös felületeket tisztitok és mosogatok és mosok és teregetek és nemsokára még sütnöm is kell. Na, mostanra fáradtam el egy kicsit. A legrosszabb az egészben az, hogy fogalmam sincs mikorra érkeznek haza a lányok. Lehet, hogy majd csak nagyon későn jönnek meg.:(
Remélem, Krlány örül majd a szép szobájának! :)
Igazából, ez most jó ürügy volt a takaritásra, de hát valamikor ennek is meg kellett volna lennie.
A tegnap esti meg a világ egyik legkedvesebb dolga volt szerintem, legalábbis részemről annak tartom, valószinüleg más számára ez természetes. Nem is tudtam, hogy én szeretem Tori Amost, de mint kiderült, igen. Eddig is csodaszép nőnek tartottam, viszont nem nagyon hallgattam. Majd mostantól, köszönhetően neki, aki olvasván a múltkori bejegyzést, ahol áradozok egy sort Toriról, ezek után egy közös ismerősön keresztül küldött nekem, jó sok dalt tőle (a kedvesség ebben az, hogy Bettivel nem is ismerjük egymást). Mondjuk, ami késik az el is jön! ;) Ráadásul, én azt hittem, hogy mostanság nem is szokta a blogomat olvasni. :)
Húúú, remélem Yngáék hoznak nekem álló képeslapot a falamra, hogy kitehessem (szinte van egy olyan sejtésem, hogy az Eiffel-tornyot fogja ábrázolni).
Az Eiffel-toronyról meg eszembe jutott, hogy még hatodikos általánosban történt meg, hogy az osztályfőnököm, aki rajzot és müvészettörténetet tanitott nekünk, rosszul irta fel a táblára a nevet. Igy: Eifel-torony. Én, a kis szaros tizenkét éves meg jelentkeztem és kijavitottam, hogy az két ef. Otthon apám azt mondta, hogy hülye vagyok és nem kellett volna, mert ha még nincs is igaza, egy felnőttet nem járatunk le igy a nyilvánosság előtt. Most én ezt honnan tudtam volna gyerekfejjel, hogy nem szabad, mert az neki kellemetlen?! A lényeg az, hogy onnantól az osztályfönök ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Szivás!
Ezt pedig hálám jeléül küldöm a Tori Amos-rajongónak! (Azóta csak azt hallgatom.).
