Két dolog miatt írom meg ezt a mostanit, egyrészt, mert adós vagyok vele (bár, ezt rajtam kívül más nem tudja, mivel csak magamban határoztam el, hogy bevallom) és a kezdetek óta tervezem, hogy nyilvánosság elé tárom. Másrészt Yngának legyen már olvasnivalója, ha hazaér a fárasztó pesti munka után, spinning helyett. Ugyan foglaltam mára kettőnk számára helyet, de aztán úgy döntöttünk közösen, hogy ő fáradt lesz, meg ki tudja mikorra ér haza, ezért ma nincs tekerés. Majd bepótoljuk. Helyette írok neki estére olvasnivalót (amúgyis azt mondtam valamelyik nap, hogy majd elmesélem).

Vagyonbehajtási eljárás van folyamatban ellenem.

Azt hiszem, így mondják helyesen. Nem tudom biztosan, mert még nem voltam ilyesminek az alanya.

Fent az égben nyilván úgy gondolták, hogy nincs még elég izgalom az életemben, hát a nyakamba sóznak még egy ilyet is. Gyanítható volt egyébként, hogy hamarosan részem lesz valami hasonló szarban, mert mostanában nem sikerült semmiféle rossz dolgot kifognom (természetesen az állandóan jelenlévő gondok már nem számítanak).

Csupán azt történt, hogy három és fél évvel ezelőtt, mikor éppen ismét albérletbe költöztem otthonról, felvettem a diákhitelt. Ami már a megjelenésekor is undorító dolognak tűnt számomra. A sok hülye majd felveszi, mert milyen jó, ingyér’ pénzhez jutnak, aztán meg majd fizethetnek életük végéig. Tehát albérletbe költöztem januárban és februárban már alig volt munkám. Akkorra már sokadik éve dolgoztam egy cégnél, igaz, csak diákként, de minden áldott nap. Az év második hónapjától kezdve azonban úgy alakult, hogy vajmi kevés munka akadt, ugyanis az állandó német megrendelőink csökkentették a megrendelések számát, egyúttal ezzel azt is előidézve, hogy nálunk is kevesebb munka akadt. Azt a kicsinyke melót pedig, ugye nem a diákmunkásokra bízták (mit számított az, hogy rengeteget tizenhatóráztam korábban), hanem az állandóakra. Így történhetett meg tehát az, hogy februárban mindössze 25 ezer forintot kaptam fizetés gyanánt, illetve kilátásba helyezték, hogy az elkövetkezendő hónapok is hasonlóak lesznek. Ekkor igényeltem meg a diákhitelt, végső kétségbeesésemben. Mivel ennyi pénzből nyilván nem lehet megélni, kölcsönkérni nem igazán szerettem volna. A szüleim meg igen fiatal korom óta nem támogatnak anyagilag semmivel (bár, módjuk lenne rá). Úgyhogy diákhitel megigényelve, havi 25 ezrével. Ahogy visszaállt a munkahelyemen a rend, beszüntettem az egészet, de közben eltelt tíz hónap és összegyűlt 250 ezer adósság. A kamatokkal együtt ez már meghaladja persze a háromszázat is. Utáltam magam, mikor felvettem a hitelt, de jobb megoldást nem találtam akkor. Mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, hogy nem kerestem-e közben más, rendes munkát, de kerestem, csak nem találtam. Diplomám még nem volt, mert épp suliba jártam, de szerencsém sem sok akadt, mert nem kellettem sehol.

Tehát ott álltam „némi„ tartozással, de akkor még nem aggódtam, mert még nem kellett elkezdenem visszafizetni. Ennek az ideje csak tavaly tavasszal jött el, akkor úgy gondoltam, hogy kétszer annyit fogok majd visszafizetni, mint amennyivel törlesztenem kellene havonta. Bankba be. Mondom az ügyintézőnek mit szeretnék, közli velem, hogy ez megoldhatatlan és ha én, ha havi hétezret akarok befizetni, akkor nyissak előbb külön számlát, ott gyűjtsem a pénzem és majd egyszerre a sokat átutalom a diákhitel központnak. Tiltakoztam volna, hogy én ezt nem így és nem akkor. Egy mondatban öt banki szakszóval elmagyarázta, hogy…. Valójában nem tudom mit, mert nem értettem, de akkor meguntam a szarakodást és eljöttem. Többet nem jártam a bankban, a befizetések megkezdése elmaradt. Aztán újabb albérletbe való költözés és úgy alakult, hogy már nem nagyon volt felesleges pénzem, amiből a havi részleteket törleszthettem volna. Ezért állt most elő a jelen helyzet.

Múlt hét kedden jött a levél, hogy irgum-burgum, vagyonbehajtás, ha nem fizetek azonnal, több, mint háromszázezret (egy összegben az egész hitelt, kamatostul). Sok vagyonom mondjuk nincsen, mert mindössze a telefonom van a nevemen, az meg mostanra már nem sokat ér. Az összes többi általam vásárolt holmihoz pedig nem kellett nevet adni. Tehát behajtani nem tudnak rajtam semmit, mert sem ingóságaim, sem pénzbeli vagyonom nincs.

Könyörgő levél ment a nagyhatalmú diákhitel központ zrt.-nek, hogy befizetek azonnal x összeget és engedjék a továbbiakban a havi törlesztést. Apám megfogalmazta a levelet, csak épp azt hagyta figyelmen kívül, hogy nem hanyagságból nem fizettem eddig sem, hanem mert nem volt miből. Azt gondolja, majd most valami csoda folytán lesz felesleges havi x ezrem ugyanerre a célra?

Tudom én a kötelességem, visszafizetni az államnak azt az összeget, amivel segített rajtam, eszembe sem jutott másként cselekedni, de ha egyszer nincs miből?!

Más sikkaszthat nyolcvan milliót, megússza komolyabb büntetés nélkül, én most azt a problémát is generáltam magamnak a nemfizetés által, hogy nem csak vagyonbehajtás, de még az adósok listájára is felkerültem és az elkövetkezendő ötven évre biztosítottam magamnak azt, hogy még véletlenül se kaphassak kölcsön az államtól semmire.

Én, aki még a piros lámpán sem mer átmenni, mert gyáva hozzá (meg van időm kivárni a  zöldet és mert nem szeretném elüttetni magam.). Miért velem történik ez is?!

Mondjuk, anyám legnagyobb problémája ezek után csupán annyi, hogy a polgármesteri hivatalnál ki van téve azok neve, akik ellen ilyen eljárás folyik és hogy most az egész község megtudja majd, hogy én (azaz szerinte mi) is közéjük tartozom (mivel a bejelentett lakcímem náluk van). Meg hogy a behajtók majd rendőrökkel jönnek hozzánk és az egész utca erről fog beszélni. Ennyi az összes gondja. Az, hogy most segíthetne, az eszébe sem jut. Az, hogy, ha három évvel ezelőtt segítenek, akkor most ez egy olyan dolog lenne, amiről még csak beszélnem sem kellene.

Az öcsém hozzáállása, aki körülbelül annyira ismer, mint ez a billentyűzet, amin éppen gépelek, mert szintúgy annyira érdeklem őt is, mint a szüleimet, neki csupán annyi hozzáfűznivalója volt ehhez az egészhez, hogyha ő lenne az apám, akkor már régen elküldött volna a ……. Rákérdeztem hova, azt mondta, jobb, ha nem tudom.

Ezt az újabb izgalmas dolgot az életemben mostanáig egy ember tudta, most már valamivel többen lesznek a bejegyzés által és nem kell majd annyi mindenkinek magyarázkodnom, hogy.

Tehát, ha nem megyek ide meg oda, nem azért lesz, mert nem szeretnék, hanem azért, mert az anyagiak esetleg nem engedik. Úgyis megteszek majd mindent annak érdekében, hogy eljussak olyan eseményekre és helyekre, ahová kedvem tartja és ahová hívnak, de sajnos kevés esélyt látok arra, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan én szeretném. Tehát nem megsértődni meg baszogatni, hogy már megint miért nem, hanem megérteni meg elfogadni, hogy azért, mert.

Tudom, hogy sokan látnának szívesen különböző helyeken, de ez van (igen Ynga, a holnap esti kocsmázás is ezen múlik háromnegyedrészt).

Majd lesz jobb. Tudom, én mindig csak panaszkodni tudok és valószínűleg Razide szerint ezt is megérdemlem.