Múlt vasárnap szert tettünk egy cicára. Ati találkozott vele a lépcsőházban, a földszinten keringett épp és sírt. Atit követve feljött a másodikra és mivel mindketten nagy macskabarátok vagyunk, nem hagyhattuk odakint a kis drágát. Teljesen elaléltam, mikor megláttam őt, mert életemben nem találkoztam még ilyen színű cicával. házimacska volt amúgy, Ati állítása szerint ezt a színt hívják teknőctarkának. Ezt most csak azért nem értem, mert nekem a teknősről elsőként a zöld meg barna színek ugranak be, és ezen a cicán meg legkevésbé a zöld volt jelen. Rozsdabarna volt karamell színű tarkításokkal. A két füle közül is indult egy karamell csík, ami szépen lefutott az orráig. Kislány volt egyébként és nagyon kedves. Javasoltam Atinak, hogy kérdezzen körbe házban, míg én lefoglalom talált cicánkat. (Nem mehettem vele kérdezősködni, mert nem sokkal korábban mostam épp hajat.). Ati felment az ötödikig, becsengetett mindenhova, kérdezősködött, de senki nem hiányolta a háziállatát. Pedig azt mindenképpen megállapítottuk, hogy innen való és gazdával rendelkező jószág, mert szép szőre volt, és különben is az utcáról csak úgy, nem jönnek be állatok.
Így aztán úgy határoztunk, hogy vendégül látjuk egy kis ideig, kiragasztunk egy papírt a bejárati ajtóra, miszerint talált macska nálunk vehető át, ha meg nem jelentkezne érte senki vagy három napig, akkor elvisszük egy menhelyre. Cica be hozzánk, Ati el tőlünk, írt egy szép fogalmazványt előtte, kiragasztotta jól. Visszavonultam tévézni, macsek be Atihoz a szekrény alá. Kitettem neki egy dobozt a konyhába, Teó felajánlotta eheti forgácsadagjának felét, alomként (tisztában vagyok vele, hogy nem jó a forgács egy macskának, de akkor csak ez akadt). Szóval, én filmet néztem volna, amikor a cica rákezdett olyan panaszosan nyávogni, de folyamatosan, hogy valami szőrösszívű állatnak kellett volna lennem ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha nem hallanám. Áttelepültem Atihoz és beszélgettem vele, csakhogy abbahagyja a miákolást, elkísértettem magam a konyháig meg vissza, jött a lábam mellett, nagyon okos volt. Aztán éppen belekezdett volna második nálunk töltött félórájába, mikor csengettek. Rögtön tudtam, hogy érte jöttek. Kimentem, meggyőződvén arról, hogy úgyis csak egy anya lesz gyerekkel vagy egy idős házaspár. Gondoltam, a hajcsavaróim nem fogják zavarni őket. Persze! Olyan helyes pasi állt a küszöbön, a teljes famíliával együtt, hogy azt sem tudtam hova legyek zavaromban. Három kislány, ötévestől a háromévesig, kérdezte, hogy az ő cicájuk van-e nálunk. A bejárati ajtónk közben nyitva maradt, úgyhogy az állat, valószínűleg az ismerős hangokat hallva, előbújt. Te jó isten! Hát olyan vísitás meg zokogás támadt a kislányok részéről, hogy csuda. Meglátták, jajongtak, hogy "jaj, a Rózsi előkerült". Rózsi kicsit megijedt a nagy hangzavartól, úgyhogy megállt mögöttem, így a kezébe kellett adnom az egyik kicsi lánynak. Az meg úgy szorította magához meg csókolgatta, hogy nagyon. Mint kiderült, Rózsi a színéről kapta a nevét, a nyolcadikról szökött meg előző este és mindenki nagyon boldog volt, hogy előkerült. De most komolyan, én még olyan örömöt, ember arcán nem láttam, mint akkor és ott, a gyerekekén. Ez gondolom csak az ő kiváltságuk, ez az őszinte öröm, a kicsiké.
Mondjuk, örültem neki, hogy Rózsit nem kellett menhelyre vinnünk. :)
