Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy igen hosszú bejegyzésnek nézünk elébe, szóval csak az olvassa végig, akit eddig sem untattam a hülyeségeimmel!
Minden akkor kezdődött, mikor összeköltöztünk, én meg ő, azaz Csöpi, akinek persze van becsületes polgári neve is, de azt most felejtsük el, mert számomra mindig is Csöpiként létezett. Akkor már tizedik éve ismertük egymást, gimiben osztálytársam volt, legalább nyolc éve voltunk barátnők. Suli után is tartottuk a kapcsolatot, talán az egyetlen olyan ember volt az osztályomból, akivel viszonylag rendszeresen találkoztam. Néha kimaradt egy-két hónap az életünkből, mikor nem láttuk egymást, de ezek a kis pihenések csak arra voltak jók, hogy aztán megint gyakrabban járjunk össze a szünetek utáni időszakban. Mindig is sokat lógtam náluk, így aztán nem csoda, hogy egy idő után már jobban ismertem, mint az anyukája és a pasija együttvéve. Akkor is jelen volt, mikor életem első tetoválása készült, fogta a kezem, a másodiknál is őt kértem fel kíséret gyanánt, majd pedig a piercingemnél is. Aztán egyszer, úgy kb. három és fél éve arra a döntésre jutottunk, hogy talán érdemes lenne összeköltöznünk. Ők akkor már Pistivel, a barátjával egy ideje együtt laktak, de jobbnak látták ezt a megoldást. Társult hozzánk negyediknek Dani is, akiről a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy azáltal, hogy ismerem, szerencsésnek mondhatom-e magam. Hát, bizonyos szempontból mindenképpen megérte, hogy megismerkedtünk ..... ;-) De visszatérve Csöpire! Kezdetben kissé aggodalmaskodott, hogy, de mi lesz majd, ha összeveszünk meg nem egyformán látunk bizonyos dolgokat. Én meg nagy optimistán (holott egyébként nem ez a hozzáállás a jellemző rám), mondtam neki, hogy mivel intelligens emberek vagyunk, képesek leszünk bármit megbeszélni, meg akármilyen problémát megoldani! Hoppá, most lebuktam, mert ugye, egy valóban intelligens ember nem állítja magáról azt, hogy intelligens! :-) Aztán szépen beköltöztünk négyszobás kis lakásunkba, mi négyen. Klassz volt minden, tényleg élveztem meg jó volt az is, hogy szinte egykorúak voltunk, nagyon sok dologban hasonlítottunk, olyan igazi kis család lettünk vagy valami hasonló. Nem mondom, hogy nem voltak viták, mert az nyilván túl idillien hangzana, de igazából azt hiszem, egész jó időszaka volt az életemnek!
Sok mindent csináltunk együtt, kettesben, hármasban, négyesben. (Ti tiszta perverzek vagytok, mire nem gondoltok már?! ) :-) Jártunk moziba, elmentünk Pisti kispályás focimeccseire, végigszurkoltuk szombat esténként a Megasztár első szériáját, összejártunk a közös barátainkkal, este kilencttől kezdődöen hajnalig filmeket néztünk (igenigenigen, hasonló filmbuzikkal hozott össze az élet!) és mondjuk nem utolsósorban Csöpinek köszönhettem azt is, hogy résztvehettem néhány motocross-versenyen is (ugyanis dolgoztam, mint pályabíró). Na, azóta szeretem én ezt a sportot, de nagyon! :-) Borka Jani a zísten, csak ne lenne akkora beképzelt s....j!
Időközben Csöpi megunta Pistit, mint férfit, mert nem dolgozott, nem vált el a feleségétől, pedig jópár éve külön éltek már, nem intézett még egy nyavalyás érettségit sem magának. Mondjuk, el is hiszem, hogy ez mind-mind elég idegesítő dolog lehetett. Szóval, szépen kezdett, mondjuk úgy, kikacsingatni a kapcsolatból! Udvaroltatott magának, a flörtöléssel pedig sosem volt gondja. Aztán egy szép nyári napon, miközben Abádszalókon múlatta az időt a barátnőivel, megismerkedett egy szegedi fickóval, akivel, hát volt egy kis afférja. Na, hazajött, odáig volt a boldogságtól meg vissza, mindenki tudta Pistin kívül, hogy Csöpi félrelépett. Két hétig sms-ezgetett a pasival, órákat beszéltek telefonon, sokszor mindezt a barátja szeme láttára, füle hallatára. Mai napig nem tudom elhinni, hogy Pisti, hogyan lehetett ennyire hülye, hogy mit sem vett észre ebből az egészből?! Aztán Csöpi eltervezte, hogy leutazik Szegedre, megvette a kis szexis hálóruciját a segédletemmel, bemesélte az "urának", hogy Nyíregyre megy rokonlátogatóba három napra. Mindenki, értsd, tényleg mindenki tudta mire készül, kivéve Pistit.
Eljött a csütörtök, Csöpi elment, mi pedig, azt itthon maradtak elmentünk bulizni (amiből végülis egy nagyon jó kis kocsmázás kerekedett, annyira emlékszem belőle, hogy megfogadtuk egymásnakSanyikával, Pisti munkatársával, hogy a negyedszázados szülinapunkat ejtőernyős-ugrással ünnepeljük majd meg, hát egy nagy frászt, mert azóta sem ugrottam, sajna!).
Másnap, félkómás állapotomban, Csöpi felhívott, hogy mi a helyzet. Mivel túlzottan nem voltam magamnál, sok mindent nem mondhattam. Estére megérkezett, hamarabb a tervezettnél. Én már nem beszéltem vele, mert elég későn jött meg, aludtam. Reggel készülődtem anyámékhoz látogatóba, visszakértem tőle az utazáshoz kölcsönadott sporttáskámat és akkor csak annyit mondott: " Azt hittem, hogy a barátnőm vagy! Nem gondoltam, hogy te hazudni fogsz nekem!" Kész, vége, azóta nem beszéltem vele. Ugyanis, anélkül, hogy megtudtam volna, hogy mi a gondja, megszüntetett velem minden közvetlen kapcsolatot. Nem szólt hozzám többet, nem köszönt, ha akart valamit, kis levélkéket hagyott az ágyamon, egy idő után megtiltotta, hogy bármilyen háztartási gépüket is használjam, egyebek. Mint utólag kiderült, az volt a baja, hogy én nem tájékoztattam arról, hogy péntek esti kocsmázásunk alkalmával egy nő is tartózkodott a társaságunkban, valami havercsaj. Szerinte a minimum az lett volna, hogy én felhívom őt és beszámolok neki erről. Ezt sosem értettem meg, hogy akkor most ez hogy is van?! Ő elmegy félrekefélni (bocs, de ma nagyon vulgáris vagyok, tudom), de az gond szerinte, hogy a pasija egy nő társaságában múlatja az időt, akivel persze, semmi sem történt! Másfél hónapnyi hasztalan békülési kísérletezgetés után (igen, még ezek után is én voltam az, aki hajlandó volt megalázkodni!) elköltöztem, tízhónapnyi együttélés után. Nagyon-nagyon szar volt, hónapokig csak emésztettem magam, hogy nem ezt érdemlem tíz év után meg, hogy nem lehet így vége. Nem vagyok az a sértődékeny fajta, de a barátság nekem szent dolog és ha egy barátom hátba döf, akkor ott nekem végem, igen nehezem viselem. Azóta nem láttam őt, nem tudok róluk semmit.
Aztán tegnapelőtt végighívtam mindenkit, akiről úgy gondoltam, hogy hajlandó velem eljönni a tegnap esti dumaszínházba, ez most debreceni est volt. Bea nem ért rá, mert muszáj volt bemennie az egyetemre egy kötelező órára, Hajni szintén a suliban szenvedett, unokatesómat a különtanár kínozta németből öt órán keresztül, "a tótpisti" meg fél hétig dolgozott. Ekkor végső elkeseredésemben írtam egy rövid üzenetet Csöpinek. Jaj, nem is tudom mi jött rám, akkor hirtelen! Megkérdeztem ráér-e, van-e kedve. Igazából ez a döntés, amolyan "ha nincs ló, jó lesz a szamár is "alapon történt nálam. Erre ő visszaír, hogy most ugyan nem ér rá, de a jövő hét folyamán bármikor szívesen talizik velem. Neeeee! Most mi a fenét csináljak? Menjek bele a dologba és találkozzunk? Akkor viszont nem tudom, hogyan viselkedjem vele! Mondjam-e el neki őszintén, hogy csak kísérőnek kellett volna, de ez lett belőle avagy hallgassak, mint a sír és várjam meg a fejleményeket?! Ez utóbbinál viszont azt hiheti, hogy nekem békülési szándékaim voltak vele kapcsolatban, mikor jelentkeztem nála, pedig nem, mert távol álljon tőlem, hogy én béküljek ki vele azok után, hogy kitépett egy darabot még anno a szívemből. Röviden ennyi a problémám, igen hosszan sikerült elmesélnem, de most ez van. Elvileg jövő hét csütörtökön találkozunk, a Jazz-be fogom invitálni, ha valaki szeretne engem némi pozítiv energiával erősíteni, a szomszéd asztaltól, ott megtalál, nagyon megköszönném a segítséget!
Mellesleg az előbb megnéztem az iwiw-en Dani ex-lakótárs új képeit, khmmm, hát igen, valami belemart a lelkembe, azért jó volt vele.... Már nem is érzem magam annyira jól!
A bejegyzéshez kapcsolódó dal pedig nagyon találó, mert valóban: "Ilyen az élet!" Robbie Nevil: C'est la vie Mellesleg bele vagyok buzulva a 80-as évek összes létező zenéjébe, jöhet bármi akkorról, ez pedig amúgy is egy nagyon-nagyon nagy kedvenc 1986-ból!
