Azért az milyen igaz már, hogy az élet a legváratlanabb helyzeteket képes produkálni. A héten mindjárt négy, elég régen látott emberrel is találkoztam, közülük kettővel szívesebben elkerültem volna a jópofizást. És azért tegyük hozzá, hogy oly hirtelen következett be mind a négy illető felbukkanása, hogy még véletlenül sem sikerült alakoskodnom meg össze-vissza füllentenem (mily kedves szó ez, füllent!), hanem zsigerből kedves voltam hozzájuk, mivel nem voltam felkészülve arra, hogy látom őket mostanság.
Az első ember éppen akkor jött velem szembe az utcán, mikor hétfőn nagypapám temetéséről jöttünk. Az a helyzet, hogy nem szoktam ilyenkor az embereket figyelni, tehát, ha valakire nem köszönnék rá, nem kell egyből lebunkózni, jó?
Na, szóval először is szembejött velem ő, aki jelenleg az utolsó hivatalos barát státuszát tölti be az életemben. Hát, valljuk be őszintén, az sem mostanság volt, mikor mi egy pár voltunk! :-) Én meg pont akkor hirtelen felnéztem, pont rá és pont, hogy még meg is ismertem. Ezek után muszáj volt köszönni, nem színlelhettem azt, hogy nem tudom kicsoda. Bár, azt már nem értem, miért kellett megállnia velem beszélgetni is, mikor azóta, hogy végetértek kettőnk közt a dolgok, mégcsak nem is kommunikáltunk semmilyen formában. Váltottunk pár udvarias szót, mondjuk, azért annyira még volt időm, hogy cseppet feleszméljek a nagy találkozás közepette és azt hazudjam az arcába, hogy persze, van pasim és tényleg nagyon jól megvagyunk, nemrég jártunk Mexikóban (bocs, epyc, de hirtelen ez jutott akkor eszembe!). Hát, most vagy elhitte vagy nem, mert máskülönben, aki megérdemli, annak elég jól tudok a szemébe hazudni. Igazából nem is éredekel, hogy mit gondol rólam, bár, azért azt el kell ismerjem, hogy női mivoltomat nem hazudoltam meg most sem, mivel találkozásunk utáni első gondolatom az volt, hogy vajh, kellőképpen jól nézek-e ki?! :-) Pár perces rövidke csevej után mindenki ment a dolgára, én pedig elégedetten nyugtáztam, hogy bizony az elmúlt időkben elég rendesen elhízott pocakban. Tudom, gonosz vagyok, de jólesik! :-)
Aztán, szerdán meg áll a buszunk a lámpánál délután, a mellettünk lévő sávba pedig beáll ő, a kocsijával, de pont az én ablakom mellé. A szívem megdobban, ezerrel ver (mert amúgy ő sem érdekel már, de akkor is régen láttam) és átpillantok az autóba. És igen, ott ül ő és észre sem vesz. Ez csak ilyen futó találkozás volt, nincs is rá többet szükségem (elég rosszul élem meg még az ilyeneket is). Debreceniek kedvéért jegyezném meg, hogy neki van az a kék-fehér Woodstock feliratos WV kisbusza, amit azért elég gyakran látni a városban. Mellesleg az előző bekezdésben említett barátom előtti barátomról beszélek.
Csütörtökön pedig nagy lelkesen turkálok éppen Mártival, valahol, találtam is egy felsőt, viszem a pénztárhoz, amikor az eladócsaj rámköszön, "szia kriszti". Felpillantok, "szia". Közben meg ezt gondolom "ki a fene vagy? tudom, hogy ismerlek, de hogy honnan? pedig rémlik, hogy egykoron sok időt töltöttünk együtt". Kérdés "még mindig nem tudod ki vagyok?" Zavart félmosoly részemről "nem. segítesz?" A lényeg az, hogy a saját személyi edzőmet nem ismertem meg (kissé fellengzős talán, hogy saját személyi edző, de ez legalább igaz!). Amikor még aktívan jártam edzeni, na akkor volt ő az én edzőm és azért hetente legalább háromszor találkoztunk. Csak kicsit megváltozott azóta, de akkor is ciki, hogy nem ismertem meg. :-(
Szar ügy, de nevekre tökéletesen emlékszem, évekre visszamenőleg is, ugyanakkor az arcokkal kicsit gondban vagyok, főleg, ha anno csak párszor találkoztunk.
De a legjobb az pénteken esett meg velem, amikor is sokhetes tervezgetés után végre meglátogattam Zlatát és Lukast. Látogatásom végén, ők is lejöttek velem sétálni egyet és ahogy ott állunk a ház előtt, megérkezik Pavel is, Zlata férje, az unokaöccsökkel együtt. Már ott tömörülünk egy páran, én meg épp Lukas-szal játszom, mikor jön egy nőci, megáll mellettünk "jó napot kívánok", mindenki köszön, én is, de nem fordulok oda, csak arrébb állok, hogy elférjen mellettem az ajtóban, de közben meg mindenki bámul rám, hogy nézzek már oda, és megfordulok és baszki ,Csöpi volt az. A világon az utolsó ember, akivel ilyen körülmények közt akartam találkozni. Róla egyébként itt és itt lehet olvasni. Zlatáék elindultak nélkülem, én meg csevegtem vele egy kicsit. Hogy a fenében ismertem volna meg így, hófehér nadrágkosztümben, agyonszolizva, szétsminkelve?! Ráadásul nem is Debrecen egyik forgalmas helyén futok össze vele, hanem egy viszonylag eldugott utcán. De hogy pont ott és pont akkor?! A legszörnyűbb pedig az volt, hogy teljesen fesztelenül odahajol hozzám, hogy akkor most puszi-puszi és mintha mi sem történt volna, barátkozzunk akkor. Én meg lebénulva a meglepetéstől, még meg is pusziltam és kedves voltam hozzá. Pedig megfogadtam kismilliószor, hogyha megtörténik valaha a békülés, némileg hidegnek és távolságtartónak mutatkozom majd, tekintve a múlt történéseit. Nagy frászt jött össze a dolog! :-) Mert szociális vagyok, ahogy egyesek mondanák most. Megígérte, hogy felhív és azt is mondta, hogy örült nekem, hogy látott, a legrosszabb pedig az volt, hogy tényleg láttam rajta az örömöt.
Igen, nyilván csöppet túldramatizálom a helyzetet, de én nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mit tett velem anno, a majdnem legjobb barátnőm, akiben megbíztam annyira, hogy még össze is költöztünk, erre ő, tessék hátbadöfött. Hát igen, röpke perc alatt megtette, én meg hónapokig szenvedtem miatta. :-(
Körülbelül ennyi volt a hétre a nagy találkozásokból, pont elég is volt egy időre! :-)
