Az utóbbi időkben elég sok olyan szituáció adódott az életemben, amikor hirtelen megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Csak néztem és azon gondolkodtam, hogy most akkor mi a fene is van?! Tegnap este megint leesett az állam egy cseppet. Épp nem voltam telefonközelben, mikor az smst kaptam, úgyhogy, mikor észrevettem, hogy üzenetem van, hirtelen nagyon megörültem, mert a legkedvesebb székesfehérvári barátom üzenetére vártam épp. Na, hát annál nagyobb volt a csodálkozásom, mikor egy olyan valakinek a nevét olvastam, akitől már egyáltalán nem számítottam semmire sem, a következőket írta nekem:

"........ Majd néha gondolkodj el a blogos postjaidon és azon is, hogy miért vagy sok az embereknek. Szevasz."

A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy volt még egy mondat az elején, amit nem másoltam ide, mert azt meg el kellett volna magyaráznom, azt meg nem tudtam volna úgy megoldani, hogy óhatatlanul ki ne derüljön, hogy most kiről is beszélek.

Visszaírok neki, kedvesen, hogy egyrészt nem tudom, hogy hol bántottam meg őt a blogomban, másrészt meg ha nem ismer, akkor legyen szíves ne osztogasson nekem jótanácsokat sem. Erre érkezik a válasza:

"Akkor olvasd el majd mégegyszer, mert ezek szerint a saját írásodra nem emlékszel. Mindenesetre nem bánnám, ha a jövőben leszállnál rólam, ki nem állhatom az ilyen minden lében kanál embereket, mint amilyen te is vagy!"

Először is, blogot nem olvasok vissza (pedig néha nem ártana a fogalmazási és helyesírási hibák végett), másrészt kurvára nem tetszik a  hangnem, amit használ (most, hogy már tudom, hogy mit jelent az audítiv hallás, így bátran mondhatom, hogy nekem az van), és a lényeg az, hogy:

Milyen jogon mond ő rólam véleményt úgy, hogy mindössze egyszer találkozott velem az életben, röpke két és fél órára (amikor is, szerintem meglehetősen visszafogottan viselkedtem), továbbá, talán, ha három hete olvassa a blogomat (holott már három és fél hónapja írom). Ráadásul ne is tegyünk említést azokról a bejegyzésekről, amiket azóta esetleg kihagyott, sőt,én arra sem kényszerítettem soha, hogy olvasson vagy kommenteljen nálam!  Mindezek ellenére, ő úgy gondolja, hogy tudja ki vagyok és mit gondolok. Gratulálok neki! Nekem 27 év is kevés volt ahhoz, hogy kiismerjem magam, neki ennyi idő is elég volt, hogy mindent megtudjon rólam. Egyébként pedig milyen jogon bánt engem? Mert bánt, és ezzel szerintem, neki is tisztában kell lennie, ha már úgyis annyi mindent tud rólam. Remélem, legalább ő élvezte az egészet, mert én kurvára nem találtam viccesnek a tegnapi üzenetküldést (főleg így húsvét este nem esett olyan jól. Békés, boldog ünnep, mi?)

Na mindegy, biztos én voltam megint a hülye, hogy bíztam valakiben! 

:( Hát többet nem fordul elő!

Nyilván az lett volna a legideálisabb megoldás, ha az első perctől leszarom, amit ír meg gondol rólam, de nem, mert én vagyok annyira érzékeny seggfej, hogy még ezen is idegesítem magam. Mert sérti az önérzetemet, hogy egy idegen ezt mondja rólam, holott én kurvára tisztában vagyok vele, hogy nincs igaza, mert nem vagyok ilyen.

De ez az a pont (most, hogy kiírtam magamból a sérelmemet), amikor már én is azt mondom, hogy gondoljon, amit akar, innentől kezdve nem érdekel, hogy mi a véleménye rólam, most már én is azt mondom, hogy talán jobb nekem is, ha ezek után nem is ismerem meg.

A cím meg azt a káromkodást takarja, ami először kicsúszott a számon, mikor elolvastam az üzenetét. Néha szeretnék úgy írni, mint Vinszent,olyan kissé érzéketlenül minden és mindenki iránt. Megmondja a magáét, oszt' kész. Nem érdekli, hogy ki mit mond és gondol róla és arról, amit csinál. Csak én nem vagyok ő, és ezért nem megy a dolog, sajna! :(

Egy buszmegálló oldalán olvastam a múltkor a kiírást, hogy: "Az idegeskedés az, mikor mások hülyeségei miatt bosszantjuk fel magunkat!" Vagy valami ilyesmi.