Az ő blogját olvasni (diszkréciót fogadva magamnak, nem mondom meg ki ő), visszamenőleg, de akár maradjunk csak a jelenben és közben Lippi blogján hallgatni a 13 éves Szinetár Dórát, amint a Szívek melegébent énekli, és mindeközben sírni, az a világ legnagyobb szarsága. Mert nem tudom, miért teszem. Csak kell, jön magától. És mert szeretem kínozni magam, mert az milyen klassz dolog már, még meghallgatom a Fényév távolságot is A padlásból. Hangos zokogás, háromnapos depresszió következik, érzem.
Most jön az, hogy magasról leszarom, hogy ki mit gondol rólam, közben pedig nem, mivel megfelelési kényszerem van, olyanok felé is, akikhez semmi közöm sincs. És rohadtul egyedül érzem magam. Iszonyatos szeretetéhség tört rám, mindegy nekem, ki az illető, csak szeressen valaki. Nem kell, hogy a pasim legyen, kit érdekelnek a férfiak, csak legyen mellettem, bazzeg.
Szörnyen elveszettnek érzem magam, nem tudom, mit csinálok jól, azt gondolom, helyesen cselekszem, közben pedig mégsem. Tanulok a hibákból, legalábbi bebeszélem magamnak ezt, aztán újra és újra elkövetem őket.
Arrogáns vagyok és olykor okoskodom is, vállalom. Nem leszek másmilyen, nem tudok másmilyen lenni. Kérdés, hogy akarok-e egyáltalán másvalaki lenni? Próbáltam, de miután úgy láttam, hogy meddő mindenféle kísérlet önmagam megváltoztatására nézve, jobbnak láttam elfogadni, hogy nem leszek jobb. Ez van, ezt dobta gép.
Igen, néhány embernél felsőbbrendűnek gondolom magam, talán jogosan, talán nem. Igaz, nem bírom elviselni az emberi butaságot és értetlenséget. Nem szeretek többször elmagyarázni valamit. Nem tudom elfogadni a dicséretet és a bókokat, mert nem szoktam hozzájuk. Az életem állandó miértekből áll, mert szeretném mindennek tudni az okát.
Egyébként meg rohadtul szociális vagyok, a beleérző képességem igazán fantasztikus.
Csak azzal vagyok őszinte, aki megérdemli, mondhatni ez nálam kiváltság, csak azzal kötekszem, akit kedvelek. Tudom, furcsán mutatom ki a dolgot.
Nem kell, hogy bárki is megismerjen, aki arra nem érdemes, senkinek sincs köze ahhoz, hogy mit gondolok vagy érzek épp, aki éli a szaros kis életét, az foglalkozzon a saját dolgaival, ne érdeklődjön még az én szarságaim iránt is.
Rühellem a felszínes, lélektelen emberi kapcsolatokat, holott jópár ilyennek magam is részese vagyok, állandó kedvesség és érdeklődés álarca mögött, valójában folyton azon gondolkodom, hogy nekem erre miért is van szükségem.
Szeretek egyedül lenni, de jó ha van mellettem valaki. Igen, elég sok szélsőséges dolog akad bennem. Ha én magam sem ismerem magam, akkor hogyan tudhatna más rólam bármit is?
Igen, sokat gondolkodom, ami néha nem olyan okos dolog, mert olykor hagyni kellene talán, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem és tudom, hogy túlbonyolítok sok mindent, de nem áll szándékomban egyszerűsíteni, semmivel kapcsolatban sem.
Ismerem a hibáimat, ugyanakkor az értékeimmel nem feltétlenül vagyok tisztában.
Ha beszélsz velem vagy ismersz személyesen, akkor sem fogod tudni, soha azt mondani, hogy tudod, ki az a christaylor. Mert sosem fogom elhinni igazán, hogy érdekellek, tökmindegy milyen kapcsolatban is legyek veled, legyél akár férfi, akár nő.
Nem fogom neked teljesen kiadni magam, mert állandóan úgy érzem majd, hogy az első adandó alkalommal kihasználsz.
Itt a vége a gyereknapnak, és tuti, hogy ez az a bejegyzés, ami soha többet nem fog megismétlődni ebben a blogban. Mert nincs szükség rá, hogy ismerj. Akkor már nem lennék érdekes sem számodra, ha tudnád ki vagyok és mit várhatsz tőlem.
Őt pedig azt hiszem korlátozni fogom, legalábbis ami a blogolvasást illeti, mert én ehhez gyenge vagyok érzelmi téren.
A zene pedig csak szól tovább csendesen. Fényév távolság, sokadjára ....
