Gladys Knight: Licence to kill, na, ha valaki kitalálja, hogy ez melyik Bond-filmből való, az először is ossza meg velem az infót, plusz kap egy pirospontot is, jómagam nem kultiválom a Bond-történeteket egyébként,

Los Lobos: La bamba, a La bambaból, mert ooolyan jó és mert egyszer a nagyon távoli jövőben ez (is) szól majd  az esküvőmön, "Piros bicikli" helyett,

U2: The hands that built America, a New York bandáiból, ez szerintem egy szépséges egymásratalálás volt egyébként, a film és a dal tekintetében, nekem nagyon tetszik mindkettő :) ja, ha már U2, akkor ezt neked küldöm Krlány! :)

Chesney Hawkes: The one and only, nyolcvanas évek persze, mert még mindig afelé húz a szívem és mindenképp jó szám, a fickó benne, már nem annyira, egyébként pedig a mai bejegyzés második rejtélye, mert tudom a film eredeti címét (Buddy's song), de hogy ez mi volt magyarul? :)

 és végül: Gavin Rossdale: Adrenaline,  a XXX címú filmből. Kis háttérinfó amúgy, Gavin, Gwen Stefani férje. :)

Arról akarok mesélni már hetek óta, csak persze, mindig adódott valami más téma, amiről írhatnékom volt, pedig ez is fontos ám, az én zenei előéletem, aminek következtében elmondhatom, hogy, bár három hangszeren is tanultam játszani, mostanra egyen sem tudok semmit sem alkotni. Sajnálatos módon, hozzáteszem. Mondjuk, ha nagyon összeszedem az emlékeim, akkor talán még eljátszom a Nothing else matterst a Metallicától. Igazából, az volt az egyetlen szám, amit valaha is megtanultam rendesen, talán azért is emlékszem rá. És nem véletlen, hogy pont ezt …. Erről később.

Minden négyéves koromban kezdődött, amikor nagymamámék úgy gondolták, hogy a tulajdonukban található zongorát, talán másra is lehetne használni, mint mindenféle csecsebecsék tárolására. Itt jöttem én a képbe, lévén, hogy akkoriban még csak az öcsém élt az unokák közül és ő is csupán egyéves volt, vagyis szóba sem jöhetett, mint leendő tanítvány. Mamáék udvarában lakott egy zenetanárnéni (minő véletlen!), aki elvállalt engem, heti néhány alkalommal. Minden szépen, rendben ment, kezdetnek persze megtanultam a Boci, boci tarkát (szerintem ezt még az is eltudja játszani, aki életében nem látott zongorát). Kicsit féltem amúgy a zongorától, illetve nem is magától a hangszertől, hanem ETTŐL a bizonyostól. Először is, betöltötte a fél szobát, ami a szoba méreteit ismerve, elég meglepő egyébként, bár, az is lehet, hogy csak nekem, kis pisisnek tűnt akkora hatalmas szörnyetegnek. Aztán persze, sokat számított az is, hogy ezen még a dédnagymamám tanult játszani, ami valljuk be, nem tegnap volt. Meg persze, fekete is volt, valami miatt eléggé megrémisztett ez is. De azért szépen haladtam előre tanulmányaimban. Nem készültem persze koncertekre, de nem voltam épp ügyetlen sem. A fura az egészben az, hogy emlékszem mindenre, pedig csak eltelt már azóta huszonx év. :)

Aztán egy szép napon a nagymamámék eladták a zongorát. Én akkor már legalább két éve gyakoroltam rajta. Egész szép összeget kaptak érte, persze, mert azért 1985-ban negyvenezer forint elég nagy vagyonnak számított. De engem ez nem érdekelt, hatéves voltam és nekem nem számított a pénz. Csak hiányzott a zongora. Viszont azóta nem sikerült újra felélesztenem a kapcsolatomat vele, pedig lett volna rá alkalmam, hogy folytassam a zongorázást, de valahányszor a közelébe kerültem, valami furcsa viszolygás lett úrrá rajtam, nem tudom miért.Aztán körülbelül tízévesen találkoztam a fuvolával (és nem röhögsz most, érthető?). Nem tudom milyen megfontolásből választották szüleim ezt számomra, tény, hogy nem volt döntési jogom ezügyben, ami a későbbiekben elég erőteljesen meg is nyilvánult, mert egyszerűen utáltam az egészet. Nem is tartott sokáig karrierem ezen a téren. Pedig volt szép, profi hangszerem is, sok pénzért. De hát, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, ugye …

Rövid időn belül kiderült, hogy én sem leszek már fuvolaművész, így egy jó időre meg is szakadtak ezután zenei tanulmányaim. Persze, mindig akadt helyette más, amit kitaláltam magamnak, hogy akkor ez most naaaagyon érdekel, aztán ugyanezzel a lendülettel, be is fejeztem, amikor már nem éreztem magamban kellő érdeklődést a dolog iránt (vagy éppen csak úgy láttam, hogy nem vagyok elég jó benne, és az a helyzet, hogy rohadt maximalista vagyok bizonyos dolgokat illetően, ha nem is akarok a legjobb lenni valamiben, de mindenképp jobb, mint a nagy többség).

Na, és akkor 19 vagy 20 lehettem, mikor rájöttem, hogy nekem dobolnom kell. A gitár nem érdekelt különösebben, a dob viszont annál inkább. Mert ahhoz nyers erő szükségeltetik, legalábbis akkor így gondoltam. Az olyan komoly, de mégis erőteljes hangszer és kipüfölheted a bánatodat, ugyanúgy, mint az örömödet. Persze, senki sem akadt akkor még a közelemben, aki dobfelszereléssel rendelkezett volna, meg olyan sem volt, aki egyáltalán tudott volna játszani rajta. Azóta persze már, ismerem Quade-t, de most meg már nincs meg a kellő motivációm hozzá.Mivel dobos nem akadt, így maradt Lali (aki a mai napig egyedüliként szólít Kristinek, z nélkül), ő viszont gitáron játszott. Legalábbis volt egy klasszikus gitár a tulajdonában és ha már ló nincs, jó a szamár alapon is, de belementem a dologba. Úgyhogy vettem néhány órát Lalitól, akiről tudni kell, hogy Magyarországon ő az első számú Metallica - rajongó (legalábbis 10 évvel ezelőtt még ő volt, és ezt a titulust nagyon is komolyan vette, szóval, egyáltalán nem túlzok, mikor elsőszámúként nyilatkozom róla), ezért az alapok megtanítása után, rögvest néhány Metallica számot kezdtünk tanulni. Ámde, vagy annyira húzott a szívem még mindig a dob felé, vagy csak maga tény, hogy ugyan zongorázáshoz elég hosszú ujjaim vannak, amik ugyanakkor a gitározáshoz nem elég jók, de a lényeg az, hogy pár hét után meguntam az egész szerencsétlenkedésemet és félbeszakítottam minden további képzést.Hát így történt az, hogy most nem úgy ismertek engem, mint a második Steve Smith-t vagy mint mondjuk a magyar Paco De Luciát. Mondjuk, így belegondolva ez nem olyan eredmény, három hangszerből, hármon nem tudok játszani. Szar már nekem. Tényleg sajnálom, mert egy kicsit mindig irigykedve nézek azokra, akik akármilyen hangszeren is, de tök lazán eljátszanak bármit.

Úgyhogy nekem maradt a zene élvezete, hallgatóként meg koncertrejáróként. :)