Akkor mesélek. Nem garantálom, hogy rövid lesz, söt, esetleg unalmassá is válhat menetközben, nem marasztalok senkit, térj vissza késöbb, egy másik alkalommal, ha most nincs idegzeted elolvasni a hülyeségeimet. Ja, és persze ismét egy bizonyítékkal több, arra nézve, hogy erkölcsileg romlott lennék (by Razide).
Ez most ilyen önsajnálós, kesergös bejegyzés lesz, holott éppen nincs is ilyen kedvem, mert odakint ragyog a nap, meg a kávémat is megittam már, jó emberek vanank körülöttem, szóval, pont nem érzem át kellöképp, amiröl írni fogok, de szeretnék túlesni rajta (mármint azon, hogy leírjam a dolgokat, úgy, ahogy történtek két nappal ezelött).
A Zével való "kapcsolatom" nem lett túl hosszú életü, köszönhetöen persze nekem. Merthogy kissé nyomasztónak találtam azt a sok kedvességet és odafigyelést, amit töle kaptam röpke két hét alatt. Ez volt az egyik oka annak, hogy úgy másfél héttel ezelött, azt találtam mondani neki, hogy ez nekem nem lesz jó, és ha nekem nem jó, akkor egy idö után ö is megérzi majd ennek a hatását. Ezért inkább hagyjuk az egészet. Belegyezett a dologba, nyilván, mi egyebet tudott vona tenni?! De felvetettem neki azt az ötletet, hogy mi lenne, ha továbbra is találkozgatnánk, abból a bizonyos célból?! Mert az jó, akkor meg miért ne, nem? De el is ítélhettek nyugodtan a gondolkodásom miatt, ez van. Rábólintott, hogy akkor legyen így. Pár nappal késöbb már nem volt odáig annyira az ötletért (mikor ezt elmeséltem az egyik haveromnak, ö azt mondta, hogy "kötöttségek nélküli rendszeres dugásra melyik pasinak ne lenne igénye?", hát igen, cseppet vulgárisan lett megfogalmazva, de azért van benne igazság). Amint látszik is, van ilyen férfi. Ismét eltelt pár nap és megint véleményt változtatott. Megbeszéltük múlt péntekre a találkozót. Közbejött más, elment mulatni inkább. Aztán lett belöle vasárnap este, ami megint nem jött össze, lévén vidékröl éjjel ért haza. Kezdett tele lenni a tököm az egésszel, hogy készülök itt minden estére, aztán meg semmi.
Végre hétfön este felhív, hogy akkor harminc perc múlva nála. Örülök, bár nagyon már nem merek, mert ki tudja, mi jön közbe addig. Odaérek, mint két idegen, úgy viselkedünk, másfél hete nem találkoztunk. Felmegyünk a lakásba, kicsit beszélgetünk, szeretném, ha átölelne, de hajlandóságot sem mutat rá. Egy idö után már nem bírom, megfogom a kezét, magamhoz húzom, odabújok. Lagymatagon átölel, érzem minden mozdulatán, hogy eröszakot kell vennie magán, hogy megtegye. Miközben én úgy szorítom a kezét, mintha az életem múlna rajta. Kérdezem, hogy hiányoztam-e, mire annyit felel, "egy kicsit" (ez szerintem hasonlóan szar és kiábrándító válasz, mint a nem, ebben az esetben). Tudom, hogy hazudik, mert ez a két szó is elég hamisan cseng ahhoz, hogy érezzem, hogy valami nem tetszik neki. Felvetem annak az ötletét, hogy talán nem kellene maradnom. Nem küld el, de nem is marasztal. Mivel úgy beszéltük meg, hogy nála alszom, hamarosan eljön a lefekvésnek az ideje. Hátat fordítok, a számat harapdálom. Az elöbb én kezdeményeztem, most ha akar valamit, majd szól, gondolom én. Persze, nem teszi, de még így is érzem, hogy nem alszik, csak gondolkodik. Egy idö után nem bírom tovább, megfordulok, megfogom a karját, rámnéz, megkérdezem, hogy miért írta tegnap azt, hogy ö is szeretne velem lenni, ha most, amikor itt vagyok, akkor nem szól és nem is ér hozzám. Azt mondja, ezt maga sem érti. Suttogva kérem, hogy jöjjön közelebb. Azt mondja, most nem szeretne.
Ez az a pillanat, amikor már ülök az ágyban, a következö percben az órámat keresem, három perc múlva felöltözve várom, hogy mehessek. Annyit sem szól, hogy maradjak, söt, valójában semmit sem mond. Jobb is így, mert bármi is hagyná el a száját, tudom, hogy ordítanék, veszekedést kezdeményeznék, mert megsértette az önérzetemet. A liftben lefelé azért van képe megkérdezni, hogy most haragszom-e. Nem, válaszolom neki, de persze érezni a hangomon, hogy ez nem igaz.
Az ajtóig még sikerül úgy elmennem, hogy nem sírok, aztán már mikor kint vagyok az utcán, elindulnak a könnyeim.
Hazáig bögök, még jó, hogy este fél tízkor nem találkozom annyi emberrel. Hazaérve látom, hogy Krlány szobájában még ég a villany, szeretnék bekopogni hozzájuk, de nem szeretnék zavarni, pedig jó lenne egy kis társaság, hogy addig se legyek egyedül. Tudom, hogy behívna, mert amúgy is csak hajnalban fekszik majd le. De nem teszem. Bevonszolom magam a szobába és tovább sírok. Csak éppen azt nem tudom, hogy mi miatt. Mert igazából én fejeztem be ezt a kapcsolatot, szerelmes nem vagyok belé, a társasága különösebben nem hiányzik. Akkor meg mi van? Aztán rájövök a megoldásra. Nem rá van szükségem, hanem arra, hogy figyeljen rám meg kedves legyen. Persze, nem olyan mértékben, ahogy töle megszoktam, csak úgy alkalmanként jólesne. És most valószínüleg nem lesz már több ilyen lehetöség, legalábbis vele nem, szóval magamat siratom, hogy már megint én húztam a rövidebbet, nekem lesz rosszabb. Az hogy neki milyen érzései vannak, az egy cseppet sem izgat, már nem. Önzö dög vagyok, de nem érdekel. Ennyi nekem is jár már, asszem'.
Folyt. köv. mert most kis meló. :)
