Ilyen szar egyedül töltött estében már rég nem volt részem. Nem kívánom ezt az érzést senkinek, mikor szólnál valakikhez, de nincs melletted senki, mikor igyekeznél elterelni a figyelmedet önmagad sajnálatáról, de a legnagyobb erőfeszítések árán sem megy, mert nincs veled senki, aki ilyenkor belekezdene a saját hülyeségeinek mesélésébe. Igyekeztem én mással foglalkozni, de most sem az olvasás, sem az evés öröme nem tudta elnyomni az érzéseimet (pedig brassói volt, az egyik kedvencem.)
Lehet, hogy túldramatizálom a helyzetet, ismét, és csak némi önismeretre lenne szükségem kevés önbecsüléssel párosítva (Krlány mondta már nekem ezt egy párszor, hogy szerinte minden rendben lenne amúgy velem, csak ezt az önismeret dolgot kellene tisztáznom).
Amikor ide-oda járkálsz a lakásban és azt várod, hogy valaki majdcsak megereszt feléd egy üzenetet vagy hívást, hogy "mégis mi van veled", na az valami kegyetlen. A várakozás, miközben tudod, hogy ANNYIRA senkinek sem vagy fontos, hogy csak úgy spontán hétfőn este megtudakolja, hogy mizújs.
Ha egyszeri alkalomról lenne szó az életemben, valószínűleg nem nyavalyognék, de sajnos, mostanság túl gyakran érzem ezt, hogy senkinek sem hiányzom.
A szeretehiányom most nagyon megmutatkozott az utóbbi napokban. Utálom az ilyenkor előálló helyzeteket, hogy sebezhető leszek, hogy egy jó szóért eladnám a lelkem, hogy sok mindent elhiszek, csupán, mert jól hangzik, holott ez nem feltétlenül egy okos dolog.
Nem tudom minek köszönhető a kedélyállapotom jelenlegi ingadozása. Nem vagyok és soha nem is voltam én ennyire hangulatember..
Az egyik pillanatban még ötéves módjára rohangászom a Bakony erdeiben, lefotózva minden utamba kerülő dolgot, aztán hazatértemkor meg összeomlok, mert senki sincs, akivel hirtelen megoszthatnám az élményeimet.
Másnap a Krlánnyal folytatott beszélgetés kimozdít a letargiámból, aztán alig egy nap múlva már azt írom ki az msn személyes üzeneteihez, hogy: "üres a lelkem".
Nem értem én ezt. Naponta, kétnaponta váltakoznak a hangulatok, az érzések bennem. Pedig még az a bizonyos változó kor is nagyon messze van még.
Vasárnap meg Bobi kutya etetése süteménnyel, filmnézés A.-val és tényleg nagyon szeretek vele lenni, akármilyen dinka is legyen (hűűű, hát ezt a szót sem használtam már vagy ezeréve), tegnap meg megint az a fene nagy üresség.
Régen szerettem magamról beszélni. Aztán ahogy teltek az évek egyre kevésbé voltam hajlandó magamról nyilatkozni, mert rájöttem, hogy az emberek nagy részét nem is érdekli a másik. Most ott tartok,hogy inkább hallgatok csak vagy meséltetem őket, igaz, engem valóban érdekel is az, amit róluk megtudok. Nagyon kevés már azoknak a száma, akiknek valóban van kedvem magamról mesélni. Pedig néha nagyon jólesne...
És ha találsz is valakit, akivel szeretnéd megosztani, hogy ki is vagy te, akkor sem lehetsz erőszakos, hanem ki kell várnod, azt az időt, amikor az illető majd rádér. De azt meg olyan nehéz.
Pedig valójában nem vagyok ennyire türelmetlen sem, de a számomra fontos kapcsolatokat sürgetném, hogy minél előbb legyen már jó nekem.Mert ilyenkor kicsit önzővé válok. Pedig ezt nem lenne szabad.
Mindegy, most nagy levegőt vettem és pozítivan gondolkodom (frászt, nem így megy ez, csettintésre!).
Ma pedig találkozom Levivel, aki bár sok-sok évvel fiatalabb, mint én, néha mégis úgy érzem, hogy jóval bölcsebb nálam. Azt hiszem tanulhatnék tőle néhány dolgot.
És ha már úgyis idézetmániás vagyok:
"Emlékezz arra, hogy a boldogság nem attól függ, hogy ki vagy vagy mid van neked,
egyedül attól függ, hogy mit gondolsz."
/Dale Carnegie/
De akkor is nagyon fáj belül. Nem akarok egyedül lenni.