Hároméves koromból származnak a legkorábbi emlékeim. Viszonylag hamar kezdtem feleszmélni és megjegyezni dolgokat. Sok olyan pillanat van, ami ma is legalább annyira előttem van, mintha alig egy hete történt volna. Furcsa ez egy kicsit.
A legkorábbi emlékemről vele kapcsolatban már írtam egyszer. Mikor az öcsém és én állítólag rendetlenkedtünk (megjegyzem, tesóm alig féléves lehetett akkoriban) és ő hozzám vágta a papucsát, amitől aztán négy öltéssel kellett összevarrni a szemöldököm.
Az egyetlen pozítiv emlékem, amiben ő is szerepel, hogy amikor az óvodába jött értem, néha hozott papírzacskóban pilótakekszet (mert akkor még lehetett kimérőset is vásárolni), én meg persze mindig szétszedtem és külön ettem meg a két felét.
De: nem tanullt velem sohasem, nem kérdezte ki a leckét, nem tudta/tudja, hogy kik a barátaim, barátnőim, fogalma sincs arról, hogy hány pasim volt, soha nem is érdeklődött felőlük, nem kérdezte meg, hogy egyáltalán van-e annyi eszem, hogy szedek fogamzásgátlót.
Negyedéves voltam a főiskolán, de még mindig nem tudta megjegyezni, hogy milyen szakra járok. Nem simogatta meg sosem a hajamat (valószínűnek tartom, hogy emlékeznék rá, mert azt szeretem, a hajsimogatást).
Az első tetoválásomat mikor meglátta, - amit négy hónapon keresztül sikerült rejtegetnem, nem véletlenül egyébként - , lekurvázott. Az, hogy miért készült, mikor, ki által, fájt-e, az nem érdekelte. A harmadik mintám megléte óta, ha megpillantja azt, a lehető legkeserűbb arckifejezéseket vágja, majd jön a "bezzeg...." szöveggel.
Éveken keresztül produkáltam igen sok téren a jobbnál jobb eredményeket, egyszer sem dicsért meg, nem volt rám büszke, pedig adódott rá alkalom bőven, rólam nem mesélt a munkatársaknak, ugyanakkor nekem állandóan felmelegette az x meg y-né gyerekét, akit még csak nem is ismertem, de általa rögtön értesültem mindenről, ami velük történt.
Ha kérdez valamit, a válaszra már nem figyel, mert nem érdekli. A legidegesítőbb szokása, hogy bár ötször-hatszor elmondasz neki valamit, hatodjára ugyanúgy rákérdez majd, mert nem jegyezte meg a válaszod az előző pár alkalommal.
Soha nem tudtam neki mesélni (igaz, idővel már nem is akartam), megosztani vele az örömöm, a bánatom.
Soha nem állt ki mellettem semmiben. Amikor rendszeresen szembeszálltam apámmal, mert vele úgy beszélt, mint a kutyával, én meg voltam oly hülye, hogy megvédtem és apám már üvöltött meg arra készült, hogy megüt, akkor is engem csitított és nekem mondta, hogy fejezzem be,
Egy időben vert is, arra emlékszem. Főleg a fejemet ütötte mindig. Amikor sírva-zokogva könyörögtem neki, hogy hagyja már abba, mert fáj, nem érdekelte. Akár csináltam valami rosszat, akár nem, de többnyire nem, mindig engem vett elő. Aztán a verések úgy 18 éves korom körül megszüntek.
Jónéhány albérletet megjártam már, egyikre sem volt kíváncsi, se a lakótársaim nem érdekelték, sem az a hely, ahol laktam.
Soha nem használta/hordta az ajándékaimat. Sem a selyemkendőt,s em a táskát, sem a brosst, semmit. Kiábrándító.
Hetedikben az osztályfőnököm azt mondta, hogy csak az nevezi anyámnak és apámnak a szüleit, aki nincsen jóban velük. Én már akkor,tizenhárom évesen így emlegettem őket, az anyám és az apám.
Ő, akiről most írtam, az anyám.
Nem tudok vele mit kezdeni. Van, fizikai értelemben, de egyébként, mintha nem is lenne. Az anya-lánya kapcsolat ismeretlen fogalom számomra.
Próbálkoztam felhívni magamra a figyelmet, kierőszakolni belőle, hogy vegye már észre, hogy van egy lánya, akinek szüksége lenne rá, de aztán az évek múlásával rájöttem, hogy ez halott ügy. Itt nem fog változni semmi. A világ egyik legborzasztóbb dolga rájönni, hogy nincs anyád. Én meg amilyen érzékeny seggfej vagyok, még szükségem is lenne rá.
Úgy négy évvel ezelőtt beláttam, hogy hasztalan próbálkozni nála, akkor elfogadtam ezt a helyzetet, mivel mást nem nagyon tudtam csinálni. Ez van.
A mai napig irigy vagyok, vagy nem is irigység ez, de a szívem mindenképp megfájdul kicsit olyankor, mikor azt hallom, hogy valaki milyen jóban van az anyukájával meg milyen kedvesen beszél róla.
Nem sajnáltatni akartam magam, csak azt szerettem volna, hogy értsétek a szeretethiányom miértjét. Legalábbis ez az egyik oka. Mert sok minden más is van mellette. Azokról majd egy másik alkalommal. Vagy soha. Ki tudja?!
