Terka azt jósolta nekem ma este, hogy valamelyikünk hamarabb fogja megunni ezt a dolgot és feladja, mert nincs elég ereje végigcsinálmi. Abban a pillanatban és még félórával később is azt mondtam, hogy ez nem én leszek. Biztos voltam benne, hogy bármennyire is gyengének tünök, igenis, hoyg végigviszem az egészet és én kerülök ki győztesen ebből a helyzetből. Elhamarkodott kijelentés volt. Én leszek az, aki azt mondja, hogy elég. Én a világ legkedvesebb, legrendesebb, legaranyosabb embere vagyok, ha van kiért vagy miért annak lennem. Most nem érzem azt, hogy van. Legalábbis már nem. Nekem fáj a legjobban, hogy ezt kell mondanom, de igy van. Nincs más választásom. Vagy kinzom még magam egy darabig vagy azt mondom, hogy elég, feladom és nem csinálom tovább, ami elvileg, amúgy is egyoldalú dolog volt.

Utálom, hogy ezt kell mondanom és persze, megtehetném, hogy most ezt igy, nem irom le ide, aztán majd utólag örülök, hogy nem tettem meg, de kell. Ezen nincs mit szépiteni, basszus. Sajnálom. Kár, hogy csak én. :(

Annyira fáj pedig. Egyszer majd elmúlik. De utálok hazudni.

Azt hiszem, ha lehetne, akkor a ma estéből kitörölném azt a mondatot, hogy: " Zotyát kedvelem, Epycet kevésbé." Szégyellem magam, nem tudok uralkodni az érzelmeimen. :(