Egyszer: jó lenne már felállni az asztal mellől és elmenni az állatnak valami finomságot és préselt forgácsot vásárolni. Ahhoz azonban átkellene öltöznöm, összeszednem magam, valamit kezdeni a hajammal meg ilyesmi. Nincs kedvem hozzá. De akkor is muszáj lesz.
Kétszer: tegnap hazafelé jövet elvesztettem az egyik fülbevalómat. Nyilván már csak itthon vettem észre a tükörben, visszamentem még a lépcsőházba szétnézni, de ott nem találtam. Ki tudja, hol tűnhetett el? Most szomorú vagyok miatta, mert kaptam, ráadásul nagyon szerettem, mert jól állt, továbbá az aranyszínű cuccaimhoz ezután nem lesz mit felvennem. :(
Háromszor: ráadásul ma megkerestek msnen a volt munkahelyemről, ugyanis a jelenleg ott dolgozó négy ügyfélszolgálatos lány közül (igaz, három csak próbaidőn van, de akkor is tudniuk kellene, mert megmutattam nekik, míg ott voltam) egy sem tudja, hogy hogyan kell áthozni és bevezetni az Otp-s befizetéseket a mi rendszerünkbe. Mondtam, hogy a volt gépemen minden be van állítva hozzá, de kiderült, hogy a múlt héten azt is lecserélték (itt említeném meg, hogy mondjuk emiatt örülök például, hogy már nem dolgozom ott. Másfél hónap alatt ez már a harmadik gép, ami odakerült az exhelyemre. Így biztosan lehet is rendesen dolgozni, ugye?!)
A fent említett problémát az ötödik hónapja ott dolgozó Évinek is tudnia kellene már megoldania, de akárhányszor szerettem volna neki megmutatni, hogy mit kell ilyenkor csinálnia, tiltakozva leintett, hogy őt nem érdekli és nem kell megmutatnom, mert úgysem fog vele foglalkozni, mivel úgy gondolja, hogy neki már éppen elég dolga van. Aha. Úgyhogy kénytelen voltam msnen keresztül instruálni őket, hogy eltudják intézni. Tényleg nem azért, hogy azt hangoztassam, hogy hiányozni fogok még én onnan, de egyébként igen. Már látszik, hogy ha van valami, amit eddig én intéztem, azzal ők már nem foglalkoznak, mert minek, aztán ilyenkor meg észbekapnak, csak már későn, mert így meg pluszmunkát csinálnak maguknak.
