Vasárnap este, mikor spinning után Ynga megkérdezte Gerit, hogy jön-e velünk kedden is edzeni, ő közölte, hogy nem, mert másnap, azaz hétfőn megy vért adni, és a két dolog nem lenne olyan jó egymás utáni napokon. Gyorsan lecsaptam rá, mihelyst meghallottam, hogy véradás és megbeszéltük, hogy akkor hétfő délután találkozunk.
Tényleg nem tudom miért, de évek óta szerettem volna már vért adni, talán azért, mert ez egy tényleg komoly dolog, amivel életeket lehet menteni és azért a tudat, hogy pont az én véremmel segítenek valakin, azért az nem rossz. Éppen ezért anno utána is érdeklődtem annak, hogy mik a feltételei a véradásnak, na rögtön kiderült, hogy nem indulok túl jó eséllyel a tetoválásaim miatt. Akkoriban még két évet kellett várni egy-egy tetoválás elkészülte után, hogy vért adhasson valaki, így aztán az elmúlt évig nem is tehettem meg ezt. Aztán, hogy tavaly végre letelt ez az idő is, már csak egy partner kellett találnom, ami szintén nem volt egy könnyű dolog. Mert akárkit kérdeztem, hogy eljönne-e velem, mindenki nemet mondott vagy a rossz élmények miatt vagy mert egyszerűen csak nem akart segíteni (legalábbis nem ilyen formában). Egyedül meg nem mertem elmenni. :(
De most aztán megragadtam a kínálkozó alkalmat. Geri mondta, hogy egyek-igyak-pihenjek előtte rendesen. Egy kicsit bevoltam azért szarva, mert engem utóljára óvodás koromban szúrtak meg, mert vérszegény voltam egy ideig és miután mindenféle vitaminokat kellett szednem, hetente ellenőrizték, hogy használnak -e. Ez meg úgy történt, hogy minden hétfőn, ovi előtt elmentünk az orvosi rendelőbe és akkor ott megszúrták az egyik hüvelykujjamat és vettek belőle egy pici vért. Nagyon nem szerettem a heti szurkálásokat. Mindössze ennyi tapasztalatom volt csak a vérvétellel kapcsolatban eddig, soha máskor nem vettek tőlem vért.
Vártam Gerit, meg is érkezett,. Előző nap megkértem, hogy fogja majd a kezem közben, de kinevetett és azt mondta, hogy ez mindenkinek a saját harca. Végül kiegyeztünk abban, hogy azért ha a kézfogás el is marad, de végig ott lesz mellettem. Tényleg nagyon rendes volt, mert még akkor sem ment ki a rendelőből, mikor csak mintát vettek és őt szólították be előbb. Én meg utána következtem, de lebeszélte az ápolónővel, hogy nekem ez az első és had legyen mellettem.
Ami történt, az benne volt a pakliban, lehetett rá számítani, de nem szerettem volna, ha pont velem esik meg. Levették a mintát a bal kezem kisujjának hegyéből és megállapították a vércsoportomat (aminek meglehetősen örültem, mert eddig nem tudtam és szerintem elég hasznos dolog az, ha az ember tisztában van legalább a saját vércsoportjával). A jó hír az, hogy abba a csoportba esem bele, amely mindössze 13 %-át teszi ki a magyar lakosságnak. Vagyis a vércsoportom B. Ennél kevesebben csak az AB-sek vannak, ez mindössze 5 %.
Ott örültem magamban, hogy ez milyen jó már, hogy a ritkábbik vércsoportom van, aztán rájöttem, hogy ez nem is annyira vicces, mert ha netán nekem lesz majd szükségem vérre (isten őrizz amúgy!), akkor igencsak keresni kell majd a donorokat számomra.
A rossz hír meg az, ezt már a mintából sikerült megállapítani, hogy a hemoglobinszintem alacsony a véradáshoz, így most nem segíthetek. Azért átküldtek minket egy orvosnőhöz, aki elbeszélgetett velünk és ő meg Geri megegyeztek, hogy végignézhessem azért Geri véradását, hogy ne féljek tőle annyira. Mint kiderült a hemoglobinom teljesen normális, egy nőnek ennyi tökéletesen megfelel, csak a véradáshoz kevés jelenleg. 125-től fölfele lehet adni, nekem csak 117 volt (nem tudom miben mérik egyébként). Sok vasat kell bevinnem a szervezetembe az elkövetkezendő két hónap során, akkor kell majd újra mennünk. Kaptam egy listát is azokról az ételekről, amelyek jelentős mennyiségű vasat tartalmaznak. Ebben csak az volt a vicces, hogy ezeknek az ételeknek a nagy részét igen sokat fogyasztom, tehát nem értem, hova tűnik belőlem a vas, amit ezekkel együtt beviszek a testembe?!
A vizsgálat után átmentünk egy nagy terembe, ahol is a véradás előtt mindenki kapott narancslevet meg csokis ostyát, hogy nehogy elájuljon, miközben csapolják. Volt vagy húsz amolyan hátradönthetős szék is ott, az egyikbe befeküdt Geri, én meg odaültem mellé egy hokedlire. Jött az ápolónő és kiválasztotta a karját, ezúttal a balt. Azon meg pont volt néhány igen jó vénája, így Geri azt mondta, hogy választhatok én, hogy hova szúrják a tűt. De jó már nekem! :)
Mivel igen élénk a fantáziám, szörnyűbbnél szörnyűbb módszereket képzeltem el a tű behelyezéséről. Hát most vagy nagyon ügyes volt az ápolónő vagy amúgyis ilyen gyorsan megy, de mire egyet pislantottam, már ott volt a vénában. Körülbelül 6-7 perc, míg levesznek tőle négy és fél deci vért. Ennyit szoktak mindenkitől egy alkalommal..
Ugyan nem adtam vért, de azért csak leírtam már az ott történteket, egyrészt, mert egyáltalán nem volt semmi rémséges dolog, ami miatt később ne akarnék visszamenni. Komolyan, persze, hogy félek még mindig egy kicsit, de hogy láttam, hogyan működnek a dolgok, szívesebben próbálom meg majd ismét.
A másik dolog pedig, hogy az összes ott dolgozó ember, majdhogynem kinyalta a seggünket (elnézést az életszerű ábrázolásért, de tényleg így volt). Annyira kedvesek, segítőkészek, aranyosak voltak, hogy le a kalapppal. Pedig jónéhány valakivel érintkeztünk, de kivétel nélkül mindenki nagyon normális volt. A portás, mikor mentünk el (előzőleg leadtuk a kabátjainkat a porta melletti ruhatárba) fogja az enyémet és azt mondja, hogy "Ha megengedi..." , azzal felsegítette rám. Hogyne engedném, sőt!
Amúgymeg köszönet Gerinek, aki nem nézett hülyének, pedig nagyon sokat kérdeztem tőle, hogy mit miért és hogyan és miért úgy, hanem türelmesen válaszolt és nem röhögött ki, mert kicsit féltem, hanem támogatott és segített. Örültem, hogy vele mentem el. :)
Ja, és menjetek ti is vért adni! :)
