"Minden nap cigarettafüsttel tisztítom tüdőm.
Nevetem halott múltam, éledő jövőm.
Meggondolatlanul meggondolok mindent:
Szerelmet, halált, embert és istent."
/ Kircsi Péter: Önarckép, részlet /
A fürdőkád szélén ültem, egy maroknyi gyógyszerrel szemezve. Összeszedtem mindent, amit csak hirtelenjében találhattam. Volt ott fájdalomcsillapító, görcsoldó és nyugtató is. Próbáltam gondolkodni, de nem ment. Ez volt a legrosszabb az egészben, hogy egyszerűen semmi nem jutott eszembe, ami az élet mellett szólt volna. Lassan már egy félórája ültem ott, arra várva, hogy hátha egyszercsak benyit majd Tamás, kiveszi a kezemből a tablettákat és azt mondja, hogy én sokkal többet érek annál, mintsem ezt tegyem magammal. Ő ugyan nem jött (mint utóbb kiderült épp kocsmázott és játékgépezett), én viszont egy idő elteltével felálltam, a pirulákat a vécékagylóba szórtam és egyetlen gombnyomással örökre eltüntettem mindet. Szar volt akkoriban minden, éppen elköltöztem otthonról, mert nagyon nehezen bírtam már ki a családommal, ugyanakkor viszont a Tamással való összeköltözés sem volt túl szerencsés ötlet, mint kiderült. Ennek talán már nyolc éve is van.
Másnap az egyik helyi napilap hasábjain találkoztam a fenti verssel. Akkor hirtelen úgy éreztem, ezt rólam írták, nekem.
A versíró srác képét megnézve két dolog jutott az eszembe:
1. hűűű, de szép szája van ennek a pasinak! :-)
2. fura, de ez a fiú fiatalabb, mint én, mégis olyan szomorúság és fájdalom sugárzik a tekintetéből (most már tudom, hogy épp másnapos voltál, tehát lehet, hogy csak azt láthattam!)
Azóta már sok idő eltelt, és utólag rájöttem, hogy sosem tettem volna meg. Túl gyáva vagyok a halálhoz. Ha itt az ideje, majd úgyis eljön értem. Én meg addig sem sürgetem!
Csak annyit akartam, hogy: Köszönöm, Petya! Nem tudhatod mit, de ennyi idő elteltével már talán nincs is jelentősége. Akkor ez sokat jelentett nekem. De már rég nem vagyok az, aki akkor voltam.