Talán egy szép reggelen, majd arra ébredek fel, hogy besokalva addigi életemtől, felkerekedek és megvalósítom jelenlegi legnagyobb álmom. Ami, akár most is megvalósulhatna, nem kell álomnak maradnia, csak némi elszántság és bátorság hiányzik hozzá, némi tőke kíséretében.

Legalább hat-hét éve ez a terv foglalkoztat leginkább, hát igen, nem tegnap kezdtem én sem az álmodozást. :)

Úgyhogy most elmesélem, hogy mit szeretnék a leginkább csinálni, akit nem érdekel, az inkább hagyja ki ezt a bejegyzést. Mellesleg nem is szoktam erről a dologról beszélni, senkinek sem. Mert az egyszerű, unalmas, hétköznapi emberek általában csak megmosolyognak és egy kézlegyintéssel elintéznek, hogy "jól van, már megint hülyeségeket beszél, túl sokat olvas!".

Itthagyva mindent és mindenkit (ami az én esetemben nem sok mindent és mindenkit jelent, sőt ....), elhagyván az országot, egyetlen nagy hátizsákkal és némi pénzzel a  zsebemben, kezdetnek beutazgatnám Európát. Aztán Ausztráliát, majd Ázsiát és így tovább. Kicsit szégyellem is, de az a helyzet, hogy Amerika, legalábbis az északi része nem kifejezetten vonz.

Vonattal, autóstoppal (persze, gázspray vagy valami szigorúan lenne nálam, ilyen alkalmakra), szekérrel, ami éppen akadna. Néhány éve utána is néztem néhány dolognak (persze, a tervezés elméleti síkon meg is rekedt), és például, egy nemzetközi vonatjegy, ami csak európai országokra érvényes, nem is olyan drága. Illetve igen, de valójában, ha válaszatnom kellene, hogy most ugyanennyi összeget inkább a Sziget miatt adok-e ki, ami csak egyhetes avagy erre szánom-e inkább a pénzt, hát nekem nem sokat kellene gondolkodnom.

Elindulnék valamerre, csak úgy, letelepednék az első helyen, ahová a sors vet és ott éldegélnék, ameddig nekem jólesik, amikor megunnám az ottlétet, akkor pedig szépen lelépnék. Így történhetne meg az, hogy ahol szimpatiusabb számomra az élet, ott akár hónapokat is eltöltenék, ahol meg nem annyira tetszik, ott csupán egy - két hetet. Van két kezem, a megélhetésre valót megkeresném némi munkával. Kit érdekelne akkor már, ha mosogatnom is kellene a pénzért cserébe?! Igyekeznék legalább az adott országban, városban használatos nyelvnek legalább az alapjait megtanulni (bár, bevallom, hogy a francia a legkevésbé sem vonz).

Ismerkednék az emberekkel, a kultúrával, a helyi szokásokkal, és erre nincs más magyarázatom, csupáncsak annyi, hogy érdekelnek.

Diákszállókat, olcsó szálláshelyeket bárhol találni a világban.

És ha már úgy érzem, hogy rendben mennek a dolgok, nekikezdenék naplószerűen leírni az élményeimet, minden helyről, amerre csak jártam, feljegyzéseket írnék, előszerettel rögzítve az adott területek gasztronómiai szokásait (igen, szívesen adóznék a kulináris élvezeteknek, ha már utazok mindenfele, minimum, hogy kipróbálom a helyi specialitásokat is).

Ha megvalósulni látszanának a terveim, igazán nem igényelnék sok mindent az útra, nem szükségeltetik kocsi sem, csak mehessek. Ja, és természetesen fotóznék rengeteget!

Jelen pillanatban egyetlen dolog van, ami visszatart az egésztől, hogy nem szeretnék egyedül belevágni.Kell mellém valaki, akivel megtudom osztani az élményeimet, akihez szólhatok, ha bármi bajom van.

Tehát, ha kissé unatkozol itthon és új élményekre vágysz, nem sok minden köt az országhoz (vagy igen, de mégis szabadulnál), ha feldobnád némi izgalommal  a mindennapjaid, akkor szívesen venném a társaságod, kezdetnek az európai utazgatásaim során! Na jó, persze, azért ez így túl egyszerű lenne, ha bárkivel szívesen nekivágnék, de azért ha gondoljátok, jelentkezzetek bátran, aztán meglátjuk! :)

És, hogy ez a bejegyzés is rendelkezzen egy cseppnyi szomorúsággal, mert azért tegnap óta még nem múlt el a rosszkedvem (ááá, annyira nem is rosszkedv ez, csak valami megmagyarázhatatlan dolog, amit nem tudok beazonosítani), beugrott az az osztályfőnöki óra, általános hetedikben, amikor Jutka néni azt magyarázta nekünk, hogy azokban a családokban, ahol a gyermek úgy nevezi szüleit, hoyg anyám és apám, ott komoly gondok vannak. Én már akkor, tizenhárom évesen is így emlegettem őket.

Tegnap valaki, aki majdhogynem a világ legantiszociálisabb emberének vallja magát, anyunak nevezte az anyukáját. Hirtelen irigy lettem rá, hogy neki van valakije, akit így hívhat.

Exmunkatársam, Réka néhány éve kimondta az örök igazságot, miszerint: "Barátod lehet ezer, de édesanyád csak egy van!"

Milyen igaza van, kár, hogy én többnyire úgy érzem, hogy nekem egy sincs. :(

Ne sajnáljatok, mivel úgysem tudhatjátok miért érzek így, nincs szükségem arra sem, hogy bátorító szavakat írjatok ezzel kapcsolatban. Ezt most csak úgy elmeséltem.