Azért ennyire ne rajongjatok már értem! Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy titkon nem vártam valamiféle visszajelzést, legalább egy " blogolj már, teeee!" jellegüt. Nyilván nem én vagyok az, aki nélkül nem telhet el napotok, mindenesetre akkor is jólesö érzés, hogy kicsinykét hiányzom.

Hogy öszinte legyek, semmiféle ihletést nem éreztem magamban ahhoz, hogy az elmúlt napokban írjak. Ami nem megy, azt meg nem kell eröltetni. Igazából nem hivatkozhatom arra sem, hogy fáradt voltam, mert annyira azért mégsem voltam fáradt, hogy ne tudtam volna valahogy megoldani ezeket a blogolós üresjáratokat.

Talán Razidénak lehet igaza, mivelhogy azon én is gondolkodtam már, amit mondott, hogy most, hogy éjjel-nappal netközelben vagyok a munkám révén, valahogy már nem is tünik olyan izgalmasnak a dolog. Nem a blogírás, csak maga ez az egész internet. Valahogy már nem vágyom arra, hogy hazamenvén még ugyanezzel foglalkozzak. Írhatnék idebent is, csak nem mindig tudom megoldani, hogy folyamatosan alkossak postokat és sokszor az ihlet már rég elszállt, mire odajutnék, hogy "namostakkor".

Mert amúgy történtek dolgok. mInt például az is, hogy szert tettem egy plisszírozott szoknyára, amit az én idömben nemes egyszerüséggel még rakott szoknyának mondtak, de nagymamám többször is kihangsúlyozta, hogy ez nem az, hanem plisszírozott. Mert az más. És majdnem szívinfarktust kapott, mikor azt mertem kérdezni, hogy ennek akkor a fordítottját kell -e vasalni. Innentöl kezdve gyanakodva nézett rám, mert szent meggyözödése, hogy én, sokszori figyelmeztetése ellenére is eröszakot fogok tenni azon a szoknyán. Egyébként pedig lassacskán muzeális értéke van a ruhadarabnak, mert sok évvel ezelött a nagynéném ebben ballagott a középiskolából. Ami nem tegnap volt, hanem legalább harminc éve. Viszont a szoknyája tökéletesen illik rám és tudom, hogy ez most senkit sem érdekel rajtam kívül, de ha csak egyszer is meglátnátok rajtam, rögtön véleményt változtatnátok. Meg amúgy is, bejönnek az ilyen retrós cuccok, lehet azért, mert jómagam is a nyolcvanas években voltam gyerek. Ennek következtében tele vagyok bizsukkal és ezt még nem is meséltem, de kicsit nehéz is bevallani, hogy tulajdonképpen a bizsuk rabságában élek. Sok-sok ékszer tulajdonosa lettem az elmúlt évek során és ez a folyamat nem látszik befejezödni. Amit én nem fogok fel túlzottan tragikus dologként, mert mégiscsak nöböl vagyok és melyik nö nerm szereti az ékszereket?! Csak nekem nem a nemesfémek és csilivilis darabok a gyengéim, hanem a gyöngyök, természetes anyagok és a nyolcvanas évek nagy találmánya, a müanyag. Sokan mondták már, hogy némely darab vállalhatatlan, megjegyezném, hogy ez elsösorban férfiak véleménye, de ilyenkor van az, hogy eleresztem a fülem mellett ezeket a negatív megjegyzéseket. Nyilván, nem egyforma az ízlésünk.

Tegnap meg láttam,hogy Sátán tetoválósmesterem szalonja helyén turkáló nyílt. Talán erre mondják, hogy "így múlik el a világ dicsösége". Tegnap még egy tattoszalon, ma már egy turi. Eh. :(

Aztán meg ma volt gyülés a munkahelyen, ilyen össznépi jelleggel. Rögtön azzal kezdödött, hogy Mimó (aki fiú),  a divízióvezetö közölte, hogy hozott mindenkinek somlóit, mire én "egy isten vagy, Mimó" gondolattal, a szívembe zártam, legalábbis egy idöre. Úgyhogy somlói eszegetése közben megvitattuk a szükséges változtatásokat a cég életében. Jó már nekem, nem? Azért az ilyen jellegü munkahelyi megbeszéléseket eltudnám viselni. :)

Este pedig megyek haza vidékre, ami mindössze három szempont miatt fontos, mármint  a szülökhöz való hazatérés:

- macskák jelenléte,

- zöldövezet,

- lesz fött kaja.

Ez utóbbi azért lényeges, mert hetek óta nem voltam hajlandó fözni magamnak, egyrészt nem volt rá idöm, mert költöztem és egyebek, másrészt alig tartózkodtam otthon, hamadrészt meg nem szeretek egy személyre fözni, mert abban nincs semmi élvezet, szerintem.

Tehát, most ott tartok, hogy rettenetesen vágyom jelen pillanatban, egy hatamas adag tésztára, nem másra, valami rengeteg húsos-paradicsomos cuccal a tetején, iszonyat sok sajttal megszórva, mert persze az a legjobb az egészben és csak falnám és tömném magamba. Na, hát ennyit jelent, ha az ember napokig nem eszik semmi normális kaját. :)

És mondanom sem kell, hogy még mindig angol kiosztású billentyüzet, szóval rövid magánhangzók tömkelege. :)

Írok még mostanság, lehet rám számítani, kicsit nyugisabb napok következnek, remélhetöleg! :)