A film, ötször.
Igazából nem is lenne erről most kedvem írni, de már tegnap elhatároztam, hogy ezt is blogolni kellene majd valamikor. Aztán meg, inkább most, mint soha. Mert ha nem teszem meg ma, akkor meg csak úgyis elfelejtem majd, azt meg nem szeretném.
Úgyhogy elsőként a múlt csütörtöki filmről, ami a Terminátor 2. volt. Régen láttam, ezért most a két és fél órás hosszúság egy kicsit meglepett, mert rövidebbre emlékeztem. Ámde, ez nem jelenti azt, hogy ez egy unalmas és élvezhetetlen két és fél óra lett volna. Sőt… Ez egy olyan időtartam volt, amikor pont, hogy lefelejtkeztem az órákról, mert pörögtek az események (és csak azt hajtogattam magamban, hogy: ”mégmégmég!”). Nem ez Scwarzenegger (továbbiakban csak Svarci) legnagyobb színészi alakítása, de ezért a filmért is szeretjük. Viszont Linda Hamilton még mindig ronda, nem tudok megbarátkozni ezzel a nővel (hogy mit látott benne annak idején James Cameron?). Számolgattam egy kicsit és az jött ki, hogy,ha Linda épp a film megnézése előtti napon volt 51 éves (jó vín már), akkor a film forgatásakor volt 35, miközben egy 29 éves nőt játszott, szerepe szerint. Szintén filmbuzi ismerősöm szerint, csak a haja miatt látom azt rajta, hogy már akkor is rettenetesen öreg volt. De ez meg nem helytálló, mert nagyon ráncos is volt. A testalkata pedig… Most komolyan?! Ez a szörnyen szálkás testű nő, ha már szerzett magának a filmben ruhát, miután kiszabadult a börtönből, akkor már melltartót miért nem újított magának?! Mert még ha lenne melle. De nincs. Így meg?
Az én titkos favoritom a Terminátor 2.-ben, az természetesen Edward Furlong, akiről már nyilatkoztam pár posttal korábban, hogy egykor az egyik kedvenc színészem volt. És hát, persze, hogy itt is nagyot alakít. Egyébként egy múzeum lépcsőjén üldögélt és bandázott éppen, mikor felfedezték, így került be ebbe a filmbe is, ami nagyon nagy öröm számomra.
Mondjuk, arra is kíváncsi lennék, hogy mégis hogyan zajlott ez a felfedezősdi a valóságban. Eddie éppen a haverjaival cigizett sutyiban meg kibeszélték az iskolájukba járó, felsőbb évfolyamos lányokat, producer bácsi meg épp arra sétált, meglátta, azt gondolta magában, hogy ” milyen ki vagány kölyök!”, aztán hopp, másnap már szerződést is kötöttek vele?!
A T-1000-esnek pedig imádom minden egyes átalakulását, kilukadását, szétválását, darabokra esését, összeolvadását. Öröm nézni ezeket a jeleneteket.
De a legjobban mégis azt a részt szeretem, ahol Svarci lövöldözik (és hol nem a filmben?) és akkor én is puffogtathatok hangosan. A blog nem képes visszaadni, amit ilyenkor művelek, de valami hasonlót produkálok én is, mint Svarci fegyvere. Kábé ilyet, hogy: „ptuff!ptuff!ptuff!”. Jó, ez élőben jobban hangzik. Tudom, ötéves kisfiúk szoktak ilyet művelni, mikor megkapják életük első, komolyabb cowboyfelszerelését, de én még most is erre vetemedem, amikor bizonyos filmeket nézek.
A végén viszont már nem sírtam, mert eddig mindig ezt tettem. Amikor a Terminátor búcsúzik és aláeresztik a láncon. Akkor olyan nagyon szép zene szól (merthogy nem mellesleg ez is az egyik erőssége a filmnek), szóval ilyenkor John Connorral versenyt bőgtünk, eddig. De most már nem. Biztosan felnőttem.
Az meg aztán igazán vicces volt, hogy a gonoszt alakító Robert Patrickot, Józsa Imre szinkronizálta, volt vagy öt mondata az egész filmben. Szóval, őt meg épp tegnap egy Nurophen reklámban hallhattam viszont. Hm, így múlik el a világ dícsősége....
Hűűű, hát nem akartam ennyit pofázni egy filmről, de mégis.
Akkor gyorsan a következőt!
Pénteken A faun labirintusát láttam. Szerettem volna már a moziba kerülése óta megnézni, de csak most volt rá alkalmam. Kedvelem a szörnyes-fantáziás alkotásokat, ezért nagyon kíváncsi voltam. Így utólag azt mondom, hogy jobb lett volna, ha kihagyom az életemből. Nem volt rossz, csak megrázó, szomorú, meg felkavaró. Ez meg annyira nem tesz jót az én lelkivilágomnak. De a szörnyes-lényes részeket nagyon szépen megcsinálták benne az alkotók és az is dicséretes, hogy igazán tehetségesen játszik benne a főszereplő kislány.
Szombat és Volver. Igen sok, jó kritikát hallottam róla, bár, nekem az Almodovar - filmeket nem kell dicsérni, mert anélkül is szívesen megnézem őket. Most főleg Penelopé Cruz alakításról hallottam csupa szép dolgot. És valóban, kifejezetten élvezetesen játszott, tetszettek a szinkronhangok is. Jó volt a történet, nem bonyolították túl, mégis tetszetős film volt.
Vasárnap este pedig A mélység titka, ezúttal nem egyedül filmeztem. Régi kedvenc még az HBO-ról, de ez most a hiperszuper, iszonyat hosszú, eredeti változat volt. Kicsit nehezen is viseltem a hosszúságát, szerintem volt vagy három óra. Mintha ebben a változatban nem is az idegenek kaptak volna főszerepet, hanem inkább teljesen más dolgok. Ezzel szemben a tévés verzióban pont, hogy rajtuk volt a hangsúly. Azért szeretem egyébként ezt a filmet, mert itt, a földönkívüliek, nem annyira ijesztőek és gonoszak, mint más, hasonló jellegű alkotásokban. A mélység titka után nem álmodom rosszakat és felriadni sem fogok az éjszaka közepén. Mindenesetre, aki szeretné megnézni, annak a tévés, kicsit vágott (kicsit? nagyon!) változatot ajánlom inkább.
Hétfőn este pedig ismét megpróbálkoztam egy Woody Allen-filmmel. Valamiféle perverzióm alakult ki amúgy vele kapcsolatban, mert sem őt, sem a filmjeit nem kedvelem. Ennek ellenére, időről időre mindig megpróbálkozom egy újabb filmjével, ”de ez majd hátha tetszik alapon!”. Eddig még nem jött össze. Most a Süti nem süti volt soron. Pedig a sztori egész ígéretes, de aztán feltűnik Woody, mint az egyik főszereplő és kezdek ideges lenni a játékától. Túlgesztikulál mindent, szánalmas kinézetű, nem akarom, áááhhhh……. Nem élveztem a filmet, kínszenvedés volt végignézni, de megtettem, mert csak másfél óra volt.
