Azt mondani valakinek, hogy "maradj még egy kicsit velem! ráérsz tíz perccel később menni!" az nem egy bonyolult dolog. Azt mondani valakinek, hogy"maradj még egy kicsit velem! ráérsz tíz perccel később menni!" és mindezt századjára, hát az egy olyan mondat, illetve kettő, ami nem hagyja el a számat (most már). Inkább szomorú képet vágok, oszt' had kérdezgessen, hogy mi a bajom. Mindennek oka pedig csupán csak annyi, hogy az előző alkalmakkor sem maradt, amikor kértem, most miért tenné? És hát, mert én meg makacs ember vagyok, inkább hagyom, hogy elmenjen kétségek közt és azon őrlödjön, hogy vajon mi bajom lehet már megint, mintsem, hogy egyetlen mondattal felvilágosítsam, hogy miért érzem rosszul magam. Inkább állok az ajtóban, sürgetem, hogy vegye már a kabátját, aztán meg majd megfagyva bámulom távoztában a hátát, titkon még akkor is abban reménykedve, hogy majd mindjárt visszafordul és odajön és megkérdezi iszonyat sokadjára is, hogy mi a baj. De nem jön vissza. Gondolkodom rajta egy pillanatig, hogy kirohanok az erkélyre és utánaordítok, hogy "ne haragudj! gyere vissza!", de valami belül nem engedi, hogy ezt megtegyem. Kikívánkozna belőlem az a nyomorult magyarázat, hogy nem szeretném, ha most így, ilyen hirtelen itthagyna és miért nem ér rá kicsivel később elindulni, de én ilyeneket nem kérhetek tőle, mert elvileg semmi közünk egymáshoz és nem élhetek eféle kérésekkel felé. Mert nincs jogom hozzá. Ugyan már megpróbáltam számtalanszor marasztalni, más alkalmakkor, mikor szükségem volt rá, hogy velem legyen, de mindannyiszor menni akart. Mert éppen volt jobb dolga.

Én meg inkább hagyom most már, menjen, ha akar. Ha nincs, ami velem tartsa még egy egészen kis időre, hát mit könyörögjek? Persze, hülye vagyok, mert megjátszani meg nem tudom, hogy jókedvem van, mert az nem megy. Mert belül meg mocskosul szomorú vagyok. Mgekérdezi persze, hogy sírni fogok-e, ha elmegy, na nyilván nem utána, hanem azért, mert látja, hogy valami nem stimmel. Mondom neki, hogy nem. Ahogy eltűnik az alakja a lépcsőházban, már kitör belőlem a görcsös zokogás (pedig tényleg nem akartam sírni), ennek következményeképp hevesen öklendezni kezdek. Egész héten beteg voltam, mára sem gyógyultam meg teljesen, ez így pont jó együtt a sírással. Az pedig, hogy az éppen elkezdődő Folk Error-koncert helyett még mindig a gép előtt ülök, csupán annak köszönhető, hogy nem merek elindulni, mert a hányinger a torkomban van, még mindig, és mert hideg van kint és különben is félek, mert sötét minden.

Basszus, ezt a mai koncertet is már tervezem, több mint egy hete, rengeteg kedves emberrel találkozhatnék pedig, ott lenne Ynga meg Dalma is (és neki külön örültem is, hogy láthatom), de nem érzek magamban annyi erőt, hogy elinduljak. Úgyhogy ma este valami más vár rám, mulatozás helyett. Az ágyam. Kicsit unom már.

Kiegészítés: a nap csúcspontja ezek után már tényleg csak az volt, mikor Teó, aki mostanáig kezesbárányként viselkedett, patkány volta ellenére (értsd: hagyta magát egy ujjal simogatni), miközben a feltöltött itatóedénykéjét  próbáltam behelyezni az akváriumába, belecsimpaszkodott az ujjamba. Foggal. Alattomosan és hirtelen. :(