Nem szeretem a temetéseket, de ki az, aki igen? Az elmúlt egy évben három rokonom/ismerősöm is meghalt. Mindjárt a tavalyi év elején az apai nagymamám, akinek viszont nem voltam hajlandó elmenni a temetésére, Miskolcra. Persze, nem a távolság miatt, hanem mert a nagyanyám olyan idegen volt számomra, mint bármelyik ember az utcán.
Szóval, megkaptuk a hírt, hogy meghalt és temetés ekkor és ekkor lesz. Sokat vacilláltam, hogy elmenjek-e, megkérdeztem ezzel kapcsolatban néhány embert is, felvázoltam a problémát, de egyre erősebben éreztem magamban azt, hogy semmi keresnivalóm nincs a temetésen. Nagyanyámat egész életemben háromszor láttam, a legutóbbi találkozásunk akkor történt, mikor 15 éves voltam és eljött meglátogatni minket. Kaptam tőle ajándékba egy hajasbabát, olyat, amilyennel a egészen kicsi gyerekek is játszanak. Apámnak sosem volt jó a kapcsolata (mondjuk, neki kivel jó a viszonya?) a családjával, megutáltatta magát mindenkivel, bizonyos dolgok miatt nem kereste az anyját sem soha, ezért nemisimerem én sem, mert nem volt lehetőségem vele találkozni. Nem mintha ő megakarta volna ismerni az unokáit. Persze lehet, hogy csak apámtól illetve a reakcióitól félt, ki tudja?! A lényeg az, hogy lehetne most azt mondani, hogy én miért nem kerestem, de az én meglátásom az, hogy nem egy gyereknek kellene keresni a rokonaival való találkozás lehetőségét.
Nem ismertem, nem tudtam semmit róla, csak azt, hogy nem érdekeljük különösebben, sem én, sem az öcsém. Így hát nem is éreztem úgy, hogy nekem ott kellene állnom a sírjánál. Nem bántam meg még most sem az akkori döntésemet. Féltem attól, hogy később majd zavarni fog, hogy így gondoltam, de semmi ilyen.
Aztán tavaly tavasszal meghalt papa, aki az anyai nagypapám volt. Azért érződik is a különbség, ugye? Míg az előbb úgy fogalmaztam, hogy nagyanyám, most azért a nagypapa, az így egészen mást jelent. Az ő haláláról írtam is a blogban.
És most másfél héttel ezelőtt meghalt a nagyszüleim, az anyai nagyszüleim nagyon jó barátja. Ami a legszebb a dologban, nem a halálában persze, az elég morbid lenne, hanem az ő barátságukban, hogy egy majd 70 éves kapcsolatról van szó. Manapság nem hiszem, hogy ilyeneket lehetne találni. Vagy az sem valószínű, hogy nekem lesz valaha hasonló barátságban részem. Béla bácsit babakorom óta ismertem, már-már a rokonsághoz tartozott számomra. Túlélt a nagyszüleimmel való barátsága egy világháborút, egy forradalmat, egy rendszerváltást, meg mennyi minden mást is még. Heti rendszerességgel járt mamáékhoz és mindig elolvasta az elmúlt napokban megjelent Naplókat. 96 éves volt. Már az csoda lesz, ha valamelyikünk megér ilyen magas kort.
Tegnap délután volt a temetése, és mivel világéletében a debreceni görög katolikus templomban dolgozott, így az odajáró hívek közül nagyon sokan eljöttek leróni tiszteletüket. Hat pap temette, mert közülük is eljött mindenki. Ha lehet ilyet mondani egy temetésre, hát ez tényleg szép volt, biztosan örült volna, ha látja, hogy ennyien tisztelték meg becsülték.
Az egyetlen aprócska negatívuma a tegnapi alkalomnak az volt csupán, hogy szépen elájultam a szertartás végén. Az utánam érkezők, mind-mind körém álltak és a végén már annyira nem volt levegő, hogy megtörtént. Nyilván azisi közrejátszott a dologban, hogy reggel nyolckor ettem utoljára. Úgyhogy éreztem, hogy jön az ájulás, elkezdtem szédülni, izzadni, levegőért kapkodni, az utolsó pillanatban még volt annyi lélekjelenlétem, hogy megfogtam a mellettem álló unokatesóm karját és odasúgtam neki, hogy most elájulok, de ha vége az egésznek, vezessen ki és ültessen le. Oszt kész, ennyi volt. Hálistennek, két perc múlva befejeződött a beszéd és lehetett kiindulni.
A levegőn már magamhoz tértem, meg anyámnál volt innivaló is, de ez az ájulás úgy elvette az erőmet egész napra, hogy bár a délután folyamán találkoznom kellett volna a barátnőmmel, még őt is lemondtam, pedig nagyon készültem rá. Ehelyett csak ültem a szobám szőnyegén és bambultam. Amikor megpróbáltam felállni, akkor meg összecsuklottak a lábaim. Nem tudom mi történt, miért éreztem ennyire rosszul magam, de nem akarok több ilyet. :(
