itt ülök a sötétben, csak a monitor fénye világít. alig látok, de írok. most kell, mert szükségem van rá. meg arra is, hogy este igyak és gátlástalan legyek és elfelejtsek mindent, ami rossz és nem sikerül megoldanom, legalább egy este erejéig jól fogom érezni magam és nem kell mindenféle dolgokkal foglalkoznom. annyi előnyöm származik az ivászatból, hogy nem az a befelé forduló, nyavalygós, önmagát és az életét sirató ember szoktam lenni ilyenkor, hanem pont olyan, aki sokkal nyitottabb az emberek felé, közvetlenebb, magabiztosabb. ilyenkor bemutatom az összes pozítiv tulajdonságomat, még azokat is, amikről nem is tudtam, hogy rendelkezem velük. ezért ma szükségem van arra, hogy legyen bennem némi alkohol, mert szeretném elfelejteni, hogy mekkora önző seggfej is vagyok valójában, olykor.
Nagyapám régen: sok mindenre emlékszem vele kapcsolatban, például arra, hogy gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem náluk. ők vigyáztak rám minden szünetben. még óvodás voltam, de ő már akkor is velem töltette ki a totó-szelvényeit. igazából csak megkérdezte, hogy egyes, kettes vagy x lesz az eredmény. mit tudtam én akkor, hogy miről van szó! mindig mondtam valamit, de ő nagyon komolyan vette a tippjeimet, mert bejelölte a szelvényen. kicsit nagyobb koromban már velem adatta fel mindig ezeket, én vittem át őket a szomszéd totózóba, kaptam melléjük pénzt is, így viszzafele jövet vehettem magamnak tejszínhabot a Ludasban.
Arra is emlékszem, hogyan cseleztem ki mindig, mikor vigyázott rám betegségeim alatt. egy alkalommal valami förtelmes ízű kanalas orvosságot kellett bevennem, naponta kétszer. reggel muszáj volt lenyelni, mert anyukám leellenőrizte. de aztán ő elment dolgozni, akkor jött nagypapám. megmagyaráztam neki, hogy én már nagy vagyok és egyedül is betudom venni a szirupot. megbízhatott bennem, mert rámhagyta a dolgot. ezzel nem lett volna gond, csak én ötéves fejjel úgy gondoltam, hogy jobb lesz nekem, ha nem nyelem le. így megoldásként azt találtam ki, hogy a szobában a dohányzőasztal alá öntöm az aznapi adagot, a szőnyegre. majd nagy büszkén jelentettem, hogy milyen ügyes is voltam, bevettem az orvosságot. ez ment három napig, aztán anyám észrevette a foltot a szőnyegen. akkor zokogva bevallottam mindent.
ha nálunk volt, az én tisztségem volt mindig odavinni neki, étkezések után, a nagykanalat meg a szódabikarbónát, amit papa bevett.
világéletében lelkes focirajongó volt, imádta a lokit.
majd kicsattant az egészségtől, látszott rajta, hogy tud élni, jókat evett. klassz nagypapa volt, nagyon szerettem!
aztán 14 évvel ezelőtt, 70 éves korában meggyet szedett. nem tartotta neki senki a létrát, nem várta meg apámat, míg odaér. a létra elég ingatag volt, így nagyapám a földön kötött ki. lezuhant kábé öt méter magasból. akkor kezdődött minden. hetekig kórházban volt, kiderült, hogy megsérült a gerince. az évek teltével csak romlott az állapota. először botra volt szüksége a járáshoz, aztán már járókeretre is. naphosszat ült a konyhában, mert nehezére esett akár még felállni is. két éve pacemakert ültettek be neki, ami azóta már legalább kétszer elromlott, ilyenkor újra és újra fel kell nyitni a mellkasát.
nagyapám most: fekszik az ágyon, önállóan semmire sem képes, alig érteni, amit mond, talán én vagyok az egyetlen, aki képes kihámozni az értelmet a szavaiból. most 85 éves, legalább öt éve ilyen az állapota. etetni kell, meg borotválni, mosdatni és sajnos, pelenkázni is. mindezt az egy évvel idősebb nagymamám végzi el, nap, mint nap. van ereje ahhoz, hogy ágyneműt cseréljen, felkeljen papához, ha neki éppen éjfélkor van valami baja. nehezen bírja, de még mindig mellette van és csinálja.
nem tudom, hogy képes leszek-e valakivel ezt végigcsinálni. nem érzem most jelen pillanatban elég erősnek magam ahhoz, hogyha odakerül a sor, akkor én is képes legyek megtenni ilyen dolgokat! fogok-e egyáltalán annyira szeretni valakit, hogy kitartsak mellette majd hatvan évvel keresztül?! csak csodálni tudom mamát emiatt és csak remélhetem, hogy legalább fele olyan jó társ lesz belőlem, mint belőle!
A minap náluk voltam, papa ebédelt. mama utána próbálta lefektetni az ágyra és most is mint már oly sok alkalommal, csak álltam az ajtóban mozdulatlanul. akartam segíteni, az agyam akart, de se a kezem, se a lábam nem mozdult, csak álltam és folytak a könnyek az arcomon, aztán már az államon, éreztem sós ízűket a számon. majd hirtelen rettenetes szomjúság fogott el (valójában csak azért, hogy ne kelljen ezt az egészet végignéznem), kimentem a konyhába és elkezdtem zokogni. hosszú ideje nem sírtam, de most jól esett. a legszörnyűbb az egészben, hogy elsősorban nem nagyapám látványa zaklatott fel, hanem saját önzőségem, hogy mekkora egy mocsok állat vagyok. arra gondoltam, hogy soha nem akarom ilyen állapotban végezni, inkábbb balesetben haljak meg, azonnal, semminthogy, így vegetáljak éveken keresztül. nem akarok ennyire kiszolgáltatott állapotban lenni. nem bírok ilyenkor még szegény mamának sem segíteni, mert rögtön megrohannak az emlékek, mikor még nagyapám erős volt és egészséges.
ma nem volt hangulatom nagybetűket használni, ráadásul ez egy igen hosszú írás lett.
nagyapám egyetlen szórakozása mostanság, hogy amint megkapja az aznapi sajtót, kinyitja a sportoldalon és elolvassa a lokival kapcsolatos híreket.
