Világéletemben, vagy legalábbis mióta az eszemet tudom, úgy hatéves korom óta, mindig volt valami, ami miatt féltem, Vagy aggódtam. Nem tudom melyik a helyesebb kifejezés jelen esetben. Mert ugyan, most visszagondolva mind csak amolyan kis hülyeség volt, de az akkori christaylornak, aki épp csak 7, 10 vagy akár 15 éves volt csupán, mind nagy dolognak számított, fontosnak. Most már persze, másképp látom ezeket a helyzeteket és csodálkozom, hogy ilyenek miatt is lehet aggódni, de hát utólag ugye mindig könnyebb okosnak lenni. Pláne, felnőtt fejjel.
Alsós általánosban például mocskos kis stréber voltam, akkor még anélkül, hogy "kedves" családom elvárta volna tőlem ezt (aztán később belebuktam ebbe a projectbe, mert elhitettem velük, hogy nagyon ott vagyok mindenben és aztán már lépten-nyomom produkáltatni akartak, hogy legyek kitűnő mindenből meg ilyenek), szóval akkor évekig én voltam az osztály legjobb tanulója és féltem amiatt, hogy elveszítem ezt a címet.
Aztán eljött az idő, amikor már nem én voltam többé az okos gyerek az osztályban, hanem az az Ákos, akit már óvodás koromban is ismertem és mindig ott volt a nyomomban, ha az eszünket kellett használni. Egészen nyolcadikig ő volt aztán a legjobb tanuló, még arra is emlékszem, hogy mikor élete egyetlen négyesét megkapta tesiből, akkor elsírta magát az osztály előtt. Anyámék csak "szobanövényként" emlegették mindig, mert hogy mást sem csinált, csak tanult. Miután kegyvesztett lettem a tanároknál, magam is hanyatlani kezdtem, bár ebben közrejátszott néhány egyéb családi jellegű probléma is.
Aztán évekig sorra nyertem meg az iskolai versmondókat meg szépkiejtési versenyeket. Mígnem nyolcadikban sajnálatos módon ellenfelem akadt. Úgy nézett ki a dolog, hogy minden osztályból indultak emberek, akik elég jónak érezték magukat, persze, ott voltam én is köztük. És amikor arra került volna a sor, hogy az osztály közösen kiválassza, hogy ki a legjobb, kiderült, hogy nem vagyok egyedül, mert Adriennt is legalább olyan jónak találják, mint engem. A végső megmérettetésen nyertem, szóval mehettem iskolai szintre. Aztán én lettem ott is a legjobb, de a félelmeim, hogy a városin már nem felelek meg, beigazolódtak, mert nagyon középszerű volt az előadásom.
Aztán féltem az első csóktól is (de attól meg ki nem?), ami mikor megtörtént végre, tényleg nagyon szar volt, mert tiszta nyál lettem (állítom a homlokomig). Mondjuk így utólag már tudom, hogy nem velem volt a gond. :)
Meg attól is féltem sokáig, hogy ugyanolyan anya leszek, mint az enyém (és lehet, hogy csúnya és tiszteletlen dolog ilyet írni, de az én anyám nem jó szülő). Hálistennek ez a félelmem legalább mostanra már elmúlt, mert ha egyvalamit megtanultam a szüleimtől, hát azt biztosan, hogy milyen szülő ne legyek. Olyan, mint ők. Jó anya leszek és kész. Ezt most nem eldöntöm és punktum, egyszerűen tudom.
Amiatt is aggódtam, hogy az emberek, ha rájönnek, hogy valójában kedves vagyok és szelíd, akkor majd jól kihasználnak. És tényleg. Hányan, de hányan ....
Voltak félelmeim, amelyek megalapozottak voltak, voltak kevésbé jelentősek, a lényeg az, hogy nem akarok félni. Mert nem jó érzés. Nagyon nem. Nyomasztó. De persze nem tudom megtagadni magam, azt aki vagyok és valószínűleg a későbbiekben is lesznek ilyen jellegű hülyeségeim.
Most például a túlkombinálásaimtól félek. Mert értelmük az nincs, de nyilván unatkoznék, ha nem lennének. Igyekszem leszokni róla. Néha az eszem megszólal, hogy, most akkor kombináljunk, akkor mostanság már rászólok, hogy "kuss! nem kombinálsz", vagy elhallgat vagy nem. Egyenlőre még ő áll nyerésre, de az utóbbi időben kezdek feljönni én is. Mármint én.
