Mert hazudós vagyok, ezért nem tartottam be a szavam és csak ma írom meg a zempléni folytatást.
szóval, lefekvéshez készülődés. Telefon nem kikapcs, mert minek,c sak a hangot vettem le (így utólag ezen gondolkodva, nem tudom, mit gondoltam, hogy mit tudok bárkiért is tenni ott a messzi Zemplénben?). Megszívtam aztán rendesen a rezgéssel, mert majd összepisiltem magam az ijedtségtől, mikor megszólalt a fejem alatt hajnali egykor. Kellett vagy fél perc, mire rájöttem, hogy ki az az a Atush, aki keres (na, hát legszebb álmomból keltett fel, nem tudtam rögtön, hogy Atush az Atush). Mire felvenném, leteszi. Jó, visszaaludnék, errre üzenetet küld, megint búg a fejem alatt lévő táska. Már csak azért imádkoztam, hogy Ynga nehogy felkelljen rá. Egy órA múlva újabb üzenet érkezik,immáron mástól. Bezzeg máskor senki nem keres éjszaka, de ha elutazom messzire ...
Hajnali fél ötkor a szomszédos Kenny-lakból diszkrét szitkozódás, kiabálás, megtámadták ugyanis a hangyák, így Melinda (ez az igazi neve) kénytelen a szabadban tölteni a fiúkkal, a még hátralévő időt. Ynga is felkel néhány másodpercre, de miután közlöm vele, hogy még van másél óránk aludni, elégedetten ismét álomba zuhan.
Hétkor gyülekező a központban, negyed nyolcra odavonszoljuk magunkat. Önkiszolgálós reggeli, persze, nem svédasztalos formában. Feladatkiosztás és itt kezdődnek a bajok. A szervezés egy nagy rakás kaki, fejetlenség mindenhol. Senki nem tud semmit. Mondjuk, azért az is elég szomorú, hogy az utolsó napokban 18 rendezőnek jelentkezett egyén mondja vissza munkát. Én személy szerint, jövőre el sem hívnám őket dolgozni. Miattuk némi variációra van szükség, vagyis több addig létező ellenőrző és frissítőpontot szüntetnek meg. Kenny és Edina, akik kint lettek volna terepen, most maradhatnak a központban. Yngának meg nekem, akiknek pontos feladat nem is volt kiosztva (azért reménykedtünk, hogy mehetünk a hosszútáv valamelyik részére), szintén maradnunk kell.
Sőt, gályázhatunk a konyhán. Szívtuk a fogunkat, mert ekkora kibaszás nem létezik. Már krumplipucolásban gondolkodtam, mikor kiderült, hogy mégsem az lesz. Úgyhogy négyen szépen bevonultunk, előkészítettük az ebédet tíz órától kezdődően. Kevertem a bolognaihoz való szószt egy nagy üstben, mint valami boszorkány, aki szerelmi bájitalt főz, pont úgy festettem. De azért a rajthoz kilógtunk, mert azt muszáj látni. Csuda izgi volt, főleg a gyerekek maratonja, ami öt kilométert tett ki. Amikor őket indították, mi akik ott voltunk a rendezők közül, sikongattunk meg hajráztunk nekik. Nagyon aranyosak voltak. A felnőttek közül meg rengetegen indultak ám, több százan, igaz ez a szám az összes távra vonatkozik. Vissza a konyhára, majd amikor szépen elkezdtek szállingózni az első beérkezett emberkék, nem tudom miért épp így alakult, de Ynga ki a kajaosztó asztal mögé, az ő dolga volt levágni a rajtszámok sarkát meg mosolyogni, mi meg bent a konyhában. Egy idő után már kezdtem úgy érezni, mintha séf lennék a saját konyhámban. Kaptuk az igényeket kintről, én meg szóltam, hogy egy grízes tészta lesz vagy kettő vagy mi. Szőke kisasszony közben elcsevegett a versenyzőkkel meg információt gyűjtött odakint az asztalnál. És a versenyzők között nagyon sok jófej ember volt, legalábbis, aki igen közvetlen és kedves meg beszédes volt. Az én személyes kedvencem az a srác, akitől megkérdeztem, hogy melyik távon indult, mert olyan kis fiatalnak tűnt. Aztán leállt velünk beszélgetni, meg kiderült, hogy ő is debreceni. És látszott rajta, hogy szívesen társalogna még velünk, de Gizmo felbukkanása miatt sietve távozni kényszerült. Ja, az meg szerintem kicsit ciki volt, de nem nekünk, hogy indult rövidtávon a spinningedzőnk, Emő is, akivel legalább tízszer összefutottunk, ránk is nézett, látott, de még véletlenül se tudta, hogy kik vagyunk. Pedig nem egy órán voltunk már nála. :(
Állítom, hogy mi dolgoztunk a legtöbbet, mert úgy tíztől kezdődöen délután fél hatig ott voltunk, mire visszaballagtunk a sátrunkhoz, már a szervezők-rendezők nagy többsége le is lépett és elment.
Viszont nem volt olyan rossz a konyhán sem, mert legalább volt személyes kapcsolatunk a versenyzőkkel. Pluszban nagyon jó konyhásnénik voltunk, mert rendszeresen többet osztogattam mindenből, mint amennyi járt volna. Ugyanis a szakácsnénik árgus szemekkel lesték, hogy mennyit adagolunk ki. Amikor pedig nem figyeltek oda, mindenkinek mindenből duplán tettem. :) Megérdemelték, nem?
Kennyvel pedig nem sokkal azután, hogy felfogtuk, hogy valóban kibasztak velünk és nem a pályán leszünk, beszerző körútra indultunk és először banánt zsákmányoltunk, majd csokit. Mind-mind a versenyzőknek szánt ellátmányból származott, mi meg úgy gondoltuk, hogy ennyi nekünk is jár, ez a legkevesebb. Aztán beszereztünk még almaszirmot (pedig nem is szeretem), csilis kukoricát, jó kis katalógust, polókat ajándékba, izotóniás sűrített löttyöt. Na, a helyzet az, hogy pofátlanul összeszedtünk mindent, ami az utunkba került. Én például hazahoztam egy eredeti doboz gyorskötegelőt. Azt nem tudom még, hogy mit kezdek vele, de legalább van. Még most is az utolsó pillanatban felmarkolt csokikat eszegetem reggelenként, annyit hoztam.
Asszem' ennyi dióhéjaban. Ha valami kimaradt, majd pótolom. De az enyémnél sokkal, de sokkal mókásabb beszámolót ugyanebben a témában itt olvashattok.
