Az utolsó bejegyzés. Legalábbis jó darabig. Nem akarok írni, mert nem látom értelmét. Kedvem talán lenne. Valójában egyáltalán nem akarom folytatni a blogot, lehet, hogy másképp alakul közben, aztán majd egyszer mégis.

Sokszor megfogadtam már, hogy abbahagyom, mindig volt valami, ami miatt így döntöttem, aztán mégsem történt meg. MOST nagyon azt érzem, hogy ezt így nem szabad tovább. Én vagyok a hülye, nagyobbrészt az én szarságaim miatt van ez, meg főként amiatt, hogy ahogy Vinszent mondaná,"lelkisérült picsa vagy" és nem zavar, hogy így vélekedik, mert igaza van. Perverz is vagyok, mert vágyom arra, hogy szeressenek, olyan szinten, hogy azt nagyon sokan elképzelni sem tudják.. Nem egy konkrét emberre gondolok, általában az emberekre van szükségem. És persze, állandóan olyan dolgokat szeretnék megkapni, amikre még véletlenül sincs lehetőségem.

Régen nem ismertek az emberek, mert nem is érdekeltem őket. Pedig kevésbé voltam érdekes, mint most, de az ember, mint olyan, már csak így működik. Nem foglalkozom a másikkal, mert minek? Nem rokonom, nem barátom, minek érdekeljen, hogy kicsoda. Hogy mit akar? Hogy mik az álmai? Vagy mit szeret csinálni? Mindenki éldegél a saját kis világában.

Az utóbbi időben valóban nagyon sok új ismerősöm akadt, de most meg azt érzem, hogy bár igen sokan kíváncsiak rám, de mintha félreismernének. Nagyon is. És ez a dolog semmivel sem jobb állapot annál, mint amikor nem tudtak rólam semmit. Így csak téves információik vannak. Mert olvasnak vagy látnak valamit és abból leszűrnek dolgokat. És az úgy jó. Nekik. Egészen addig meg nekem is, míg meg nem tudom, hogy kicsit félre vannak tájékozódva engem illetően.

Kibaszottul ragaszkodom az emberekhez, ez az én nagy hibám. Meg, hogy sokat adok magamból.

Sok olyan valaki jelent meg az életemben, akik még nem a barátaim, de mert szükségem van rájuk ezért siettetném a barátságot velük. Ami nem egy okos dolog, mert a barátságok nem egyik pillanatról a másikra születnek, hanem kialakulnak hosszabb-rövidebb idő elteltével. De ami nekem jó, azt MÁRIS akarom, most azonnal, így viszont csak elrontok mindent. Tudom én a menetét. Az eszemmel tudom, csak éppen nem arról vagyok híres, hogy az eszemmel szoktam gondolkodni (illetve de, csak nem azzal döntök).

Életem egyik legrosszabb élménye volt a péntek esti, mikor Road koncerten egy igen ittas egyén pogózás közben lefejelt és nekem meg vérzett az orrom, életemben harmadjára. Megijedtem, mert egyedül voltam és hirtelen nem tudtam mit kelllene tennem. És nem sokkal később meg hánynom is kellett és senki nem volt mellettem. Ott volt az a negyedóra, mikor nem tudtam, hogy kit hívhatnék fel, vagy kinek szóljak vagy mit csináljak egyáltalán. Úgyhogy megkerestem az esketős sátrat. Aztán Zoma megölelt meg Oki azt mondta, hogy örül, hogy ott vagyok és akkor már jó volt minden, mert megnyugodtam.

Néhány dolgot egyébként nem is árt, ha helyreteszek magamban, anélkül, hogy írnék róluk, mert nem publikusak. Nehéz lesz, már most is az, de túl kell esni rajtuk.

Úgyhogy most ennyi volt. Kicsit hiányozni fog, mert jó volt írni, de már régen nem arról szólt az egész blogolósdi, ami miatt elkezdtem.

Olvasgassátok a többi blogot, ami kint van a falon. Aki akar, az úgyis megtalál. Ha valakit igazán érdekel, hogy ki vagyok meg mi van velem, megtalál. Ott a telefon, az msn (uuuuutálom!), de néha muszáj ezt is használni, a wiwen is fent vagyok, minden adatommal együtt.

Azért szeretlek titeket, bárki, bármit is gondoljon. Ha ezért nem kedvelnek egyesek, mert ilyen vagyok, amilyen, akkor nem is érdemlik meg, hogy szóbaálljak velük. Ha meg valaki még ki is használja a hülyeségeim meg gyengeségeim, akkor meg kapja be.

Úgyhogy Krlány, Vinsz, Atush, Oki, Ynga, Zoma, Levi, Dalma és Korcs (egy részetek nem is olvas) meg még nagyon sok mindenki más, remélem, majd egyszer a barátomnak mondhatlak titeket. Mert ez, ami köztünk van, még nem az. De talán jó úton haladunk afelé. Remélem.

Csók mindenkinek! :)