Öt évvel ezelőtt hánytam utóljára, egy szilveszter alkalmával. Meg most, úgy kábé őt perce. Harmadik öklendezésre, ami egyébként teljesen váratlanul ért, ki is jött minden. Felismertem benne, a szinéről, az ötfüszeres délutáni rántottámat. Kurva szar dolog hányni, mert szörnyen legyengit.
Meg az is szar, hogy hazajöttem péntek este, fél tizenegykor. Megittam három sört, amiknek még véletlenől sem érzem a hatását, és most itt vagyok az üres lakásban. Ráadásul kiégett a szobámban a villanykörte is, mindent sötétség borit. Mára már kellőképp ki is sirtam magam, most már rosszabb nem lehet. Biztositva van a nyugtalan alvás is.
Sokszor örültem volna annak, hogyha itthon is lett volna gépem. Mármint az albérletes itthonokban. Most itt a lehetőség. Nem kell másnapig várnom arra, hogy megirhassam a hazafelé úton magamban folytatott beszélgetések lényegét, jöhetek bármikor Krlány szobájába blogolni. Persze, ha alszik, akkor már nem fogom zavarni.
Délután Bruce Dickinsont hallgattam. A Tears of the dragont. Évek óta imádom ezt a számot, de most már jóideje nem hallottam. Betettem a winampba, had szóljon. Az első néhány alkalommal együtt énekeltem Bruce-szal és elgondolkodtam azon, hogy mennyire nagyon szeretnék jó hangot. Nem olyan húdekülönlegeset, csak jót. Hogy ilyeneket énekelhessek.
Az ötödik ismétlésnél történt. Hirtelen tört ki belőlem, nem csak úgy lassan kezdett el folydogálni a könnyem. Nem tudom miért, csak úgy jött. Illetve tudom az okát, csak ez megint egy olyan dolog, amiről nem lehet irni. Aztán elmentem zuhanyozni. Zuhanyzás helyett csak kuporogtam a kádban, egészen kicsire összehúzva magam, engedtem a testemre a forró vizet. Nem, nem meleget, forrót, az meg sem kottyan ilyen esetekben az embernek. Biztosan ismerős valakinek, mikor olyan erővel ömlik a zuhanyrózsából a viz, hogy, ha egészen közel tartod a hasadhoz, akkor rendesen fájdalmat okoz. Aztán próbáltam inni is a vizből, mint gyerekkoromban, de akkor meg csikolta a számat a vizsugár, úgyhogy inkább befejeztem a fürdést. Közben végig zokogtam, persze. Mert kellett.
A legrosszabb az egészben az, hogy nem beszélhetek erről senkivel, nemhogy irjak róla. Lenne sok kérdésem is, de akinek feltehetném őket, az nem fog egyenes választ adni rájuk. Közli majd, hogy örüljek, hogy ilyen őszinte velem, mond valamit, aztán két perccel késöbb megcáfolja valamelyik korábbi állitását, miközben ő maga észre sem veszi azt. Akinek mesélhetnék, hogy mi bajom van, az szintén ő, de neki persze nem fogok. Mert minek? Nem szabad. Lehetne talán, de úgyis csak azt érzi majd meg az egészből, hogy panaszkodom, miközben nem, csak szeretnék megmagyarázni valamit. De nem megy olyan könnyen, mint ahogy a fejemben lejátszom előre ezeket a beszélgetéseket. Sokszor szeretném mondani, ami nyomja a szivemet, aztán egyetlen szó vagy pillantás a másik fél részéről elég ahhoz, hogy mégse meséljek arról, amit épp gondolok. Mert lehet, hogy nekem nem jó, de köcsög mártir vagyok még mindig és nem akarom, hogy neki ennél is nagyobb gondot okozzak.
Érzelmileg olyan gyenge és kiszolgáltatott vagyok, mint egy kisbaba. A szánalmas ebben pedig az, hogy ezt még be is vallom.
Nem akarok ma éjszaka egyedül lenni. Azt sem bánnám, ha az, aki mellettem van, csak a másik szobában aludna. Ne szóljon hozzám, csak legyen a lakásban. Félek egyedül maradni a gondolataimmal.
