Fúúú, hát ez a tegnap délelőtt ez merő egy orgazmus volt számomra. Legalábbis azzal hasonló szintet elérő öröm lett úrrá rajtam. Köszönhető pedig mindez annak, hogy az egyik kedves kolléganőm bizsuhegyekkel borított el. Mert, ha még nem említettem volna, pedig de, mert emlékszem is rá, nagyon- nagyon súlyos bizsufüggőségben szenvedek. Mondhatni, hogy a bizsuk rabságában élek.
Minden akkor kezdődött, mikor apám úgy kilenc vagy tízéves koromban hozott haza néhány csomag gyöngyöt, amit valamelyik kollégája sózott rá (mondjuk, ezt is nehezen tudom elképzelni, amint katonatisztek egymás közt gyöngyökkel üzletelnek). Én meg elkezdtem szépen fűzögetni. Kifejezetten rákaptam a gyöngyfűzés ízére. Voltak szép karkötőim meg nyakláncaim, igaz, akkor még nem túl nagy fűzési tehetséggel megáldva, csak egysorosak.
Ötödikes koromtól kezdődően az volt a mániám, hogy a füleimbe más-más fülbevalókat tettem.
Közben pedig szépen folytattam a gyöngyfűzést, csak már egy kicsit komolyabban. Néha lenyugodtam, aztán időnként feltámadt bennem a vágy ismét, hogy újra gyöngyökkel szöszmötölhessek. Ma sincs ez másképp, egyszer megunom az egészet, akkor felhagyok vele hónapokra, aztán hosszú idő elteltével rájövök, hogy én ezt csinálni akarom, akkor két hétig csak gyöngyöt fűzök.
A bizsubuziságom pedig észrevétlenül alakult ki, nem is tudom, hogy mikor. Főleg, hogyha azt nézzük, hogy most vagyok 28 éves, és erről a függőségről tudok már vagy hat-hét éve, akkor bizony kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez nem egy újkeletű dolog.
Imádom a bizsukat, imádomimádomimádom! Nem a strasszköves-kristályos féléket, hanem az összes többi létező anyagból készültet. Nem érdekel az arany meg a gyémánt (mondjuk, olyanom még sosem volt, tehát egyenlőre nem teszek felelőtlen kijelentéseket), de annál inkább a gyöngy, a tűzzománc, a fa, a műanyag, az egyebek. Nincs is annál szebb pillanat, mikor meglátod álmaid ékszerét, aztán meg is veszed magadnak (persze, ez az érzés minden egyes alkalommal megújul, mikor három nappal később ismét ott van előtted álmaid ékszere, ám ezúttal egészem másképp néz ki).
Egyébként nem mindenkinek áll jól a bizsu, úgy értem az a fajtája, amit én hordok. Elsősorban a többsoros, hosszú gyöngynyakláncokra bukok, de felőlem jöhet más is.
Na most, ugyanakkor többen mondták már nekem, hogy 1.: jól állnak, 2.: tudom hordani is őket. Azért ilyen megállapítások alkalmával dagad a májam rendesen. :)
A lényeg pedig az, hogy van nálunk kábé három hete egy új munkatárs, Adrienn személyében, akit értékesítőnek vettek fel és fiatal kora ellenére igen jó ízléssel öltözködik. Egyébként pedig úgy néz ki, mint Hófehérke, mert fehér a bőre meg nagy szemei vannak és a plusz a majdnem fenékig érő fekete hajzuhataga. Szóval, tegnapelőtt valahogy szóbakerültek a bizsuk, hogy látja, hogy én szeretem meg hordom is őket és neki is nagyon sok van (itt közbeszúrtam, hogy nem hiszem, hogy több, mint nekem) és ha nem baj, akkor hozna nekem néhányat, amiket ő nem hord valamilyen okból kifolyólag. Szívesen nekem adja őket, ha tetszenek. Hogy nem baj-e? Te jóisten, bár mindenki ilyen kedves, aranyos felajánlásokkal élne irányomba! A világ legboldogabb embere lennék!
Rábólintottam és erre tegnap beállít egy nagy szatyorral, külön válogatva a nyakláncok benne, külön a szettek és külön a fülbevalók. És akkor kiszedegettem őket, gyönyörködtem, sóhajtoztam, nézelődtem, csurgott a nyálam, képzelegtem és a többi…..
Ezért mondtam, hogy felért egy orgazmussal (hálistennek, van tudomásom róla, hogy milyen is az, tehát van viszonyítási alapom!). :)
Hazavittem őket és még egy órácskát elszórakoztam azzal, hogy felpróbáltam mindet és illegettem magam a tükör előtt. Olyan voltam, mint egy kislány, aki megtalálja az anyukája ékszereit és muszáj megnéznie magát, hogy hogyan áll rajta ez vagy az.
És még most is, kellemes, borzongató érzés tölt el, ha arra a rengeteg szépségre gondolok, amik otthon várnak engem.
Amit viszont kicsit szégyenlősen vallok be (tehát megtehetném, hogy nem mondom el), de azért mégis, az az, hogy összeszámoltam, hogy a tegnap kapott nyakláncaimmal összesen most már hány ilyenem van. Megmondjam? Megmerjem mondani? Izé. Hát hetvennégy. Számmal is, félreértések elkerülése végett, 74. A csüngős fülbevalóik a gyengéim, azokból meg 46 pár akad.
Betegségnek számít már ez, amit művelek? Remélem, még nem. Vagy legalábbis még nem vagyok olyan súlyos stádiumban.
