christaylor

Előzmények: hétvégére visszatértem a szülői házba. Szombat este anyámmal mindketten ugyanabban a helyiségben tartózkodtunk, javasoltam a Kapj el, ha tudsz című film megtekintését, anyám, akit annyira nem kötnek le komolyabb filmek, amellett kardoskodott, hogy legalább egy félórát nézzünk A társulat döntőjéből. Átkapcsoltam, néztük. Akkor hangzottak el a következő párbeszédek, melyekről annyit kell tudni, hogy alig öt perc volt  a kettő közt eltelt idő, illetve mindkét esetben ő kezdeményezte a beszélgetést.

- Nem szeretem ezt az Alföldit! (Alföldi Róbert - a szerk. megjegyzése) 

- Mert? 

- Nem szimpatikus.

- Mert?

- Nem tudom.

A következő őt perc múlva.

- Ezt a Szulákot (Szulák Andrea - szintén a szerk. megjegyzése) meg úgy utálom, mint a szart! 

- Mert? 

- Nagyképű lett.

- Mert? 

- Hát nem tudom. 

Ragaszkodtam a szöveghűséghez, tehát minden úgy áll itt, ahogy elhangzott a tegnap este folyamán. Azt hiszem ennél többet nincs mit mesélnem vagy magyaráznom. A fenti párbeszédek magukért beszélnek, szerintem.

Mivel a női táskák tartalma mindig olyan rejtélyes dolognak számít a legtöbb ember számára, nem ritkán még maguk a tulajdonosok is megdöbbennek olykor, mikor napvilágra kerül, hogy miket hordoznak, ezért gondoltam, hogy ma végre megírom, én milyen dolgokat, tárgyakat hordok állandó jelleggel magammal. A téma már vagy két hónapja itt motoszkál a fejemben, valójában karácsonyra szántam a bejegyzést, meglepetésként. De most nem habozok. Nem lesz rövid írás, lévén, hogy nem tudom elintézni két mondattal, miszerint "van a táskámban toll meg iratok meg pénztárca". Ááá, dehogyis. :)

Kezdjük akkor azzal, hogy egy időben táskabuzi voltam (akkor még nem szenteltem ennyi figyelmet a bizsuknak, mint manapság). Ha nem is hetente, de igen gyakran vásároltam magamnak valamilyen táskát, szütyőt, valami olyat, ami a megfelelő célt szolgálta. Persze, ez nem azt jelenti, hogy esztelenül költekeztem, de mindenesetre igen szép kollekcióra tettem szert. Most már néhány éve leálltam ezzel a mániával, azóta a bizsuk rabságában élek, ugye. Áh, meg hol vagyok én attól a megszállottságtól, amit Adrienn, exmunkatárs produkál, (akitől a szép szövetkabátomat is kaptam a múltkor). Az úgy volt, hogy abszolúte csak blöfföltem, mikor azt mondtam neki, miután kiderült, hogy mindent megvesz, amit a szeme kíván, legyen az ékszer vagy ruha, szóval azt találtam mondani, hogy "biztos vagyok benne, hogy a cipőkkel is így vagy. van belőlük vagy száz pár. nem csodálnám, ha saját gardróbszobád lenne." és kedvesen mosolyogtam. Adriennek meg arcára fagyott a mosoly, kimeredt a szeme és úgy kérdezte tőlem, hogy "honnan tudod, hogy több, mint száz pár cipőm van? mert tényleg." Óbazmeg, hát én csak tippeltem ugyan, de azért az nem semmi. Csak annyit akartam ebből kihozni, hogy azért így soha nem álltam semmiféle vásárlással.

De akkor nézzük a táskám tartalmát!

- kulcscsomó, - pénztárca, - papírzsebkendő, - telefon (bársonytokban, aminek egy copfos kislány van az elejére varrva), - egy darab könyv (ez állandóan változik, tökéletes, ha bárhol várakoznom kell), - négy darab kitűző (hogy odaddhassam majd őket végre Dalmának, ha találkozunk), - két toll (de csakis szépen fogó), - Mickey egeres kicsi jegyzetfüzet (még nem kellett használnom, de hátha valaki elkérné a számomat), - iratok (ami csak létezik, mindent magamnál hordok. Ha már lopnak, legalább mindent vigyenek. Na jó, ez nem volt vicces!) - buszbérlet, - kicsi üvegben parfüm (saját magam kreáltam), - páramentesítő folyadék szemüvegre (cseppentős flakonban), - összecsukható esernyő (zöld-fehér, Fradi- színekben. Hát ja, csak ez volt olcsó.), - Tic-tac, - öngyújtó (bár nem dohányzom, de ha valakinek tüzet kellene adni), - néhány szem gyógyszer (háromféle dologra), - kicsi spray (valamelyik női magazinban volt, de bármikor jól jöhet), - három összehajtogatott cetli (ha semmiképpen sem szeretnék elfelejteni valamit, akkor muszáj felírnom), - betét, - és egy halom szépítkezős cucc (szempillaspirál, pirosító, hozzávaló ecset, rúzstartóban ajakbalzsam, kétvégű szemceruza, etc.). És az utolsó, ami általában szintén mindig velem van, mostanában csak azért nem, mert a fülhallgatóm elromlott, majd szükséges lesz lecserélnem, az a discmanem, de nemsokára visszatér hozzám. :)

Egy részüket sosem használom, de meggyőződésem, hogy jobb, ha velem vannak, mert biztosan akkor lesz majd rájuk életbevágóan szükségem, mikor egyszer pont nem rakom el azokat. Ezt a mennyiséget próbálom minden alkalommal magammal hurcolni, tehát mindegy, hogy nagy válltáska avagy kisebb oldaltáska van nálam, de megoldom (többnyire), hogy mind beleférjen. Ha meg nem, akkor hosszasan mérlegelem, hogy vajon mégis melyiket hagyjam ezúttal otthon. Maximum egy-két dologban tér csak el a táskák tartalma (teszem azt, színházba nem viszek magammal könyvet).

True mondta egyszer, hogy ebben a témában kurzust lehetne indítani, mert legalább annyira érdekes. Szerintem is. :)

Még épp időben szólok ahhoz, lévén épp csak háromnegyed hat van csupán, hogy azok, akik az elkövetkezendő órákban olvassák majd ezt a bejegyzést és teszem azt, még a hörgős-nem annyira éneklős- metált is szeretik, ráadául pestiek vagy Pest környékiek, tehát azok elmenjenek ma este a Wigwam2-be és megnézzék a Húsdaráló Projectet, teljes életnagyságban. Ott lép fel ugyanis ma este nyolc órától Oki, Atush és Zoma. Nagyon nem kell sietni, mert igaz, hogy ők kezdenek, de míg beállnak, szerintem bőven lesz már fél kilenc is, mire elkezdik. Számot most nem linkelek tőlük, mivel az egyetlen fellelhető klipjük csupán egy perc huszonhárom másodperces, azzal sokra nem lehet menni, ráadásul évekkel ezelőtti, mert Zomának még hosszú haja van benne. Azért menjetek el - mert különben a zene az maga nem rossz, csak Oki ne agonizálna a mikrofonba, bármennyire is tünemény egy ember - ha érdekel titeket és tapsoljatok nekik helyettem is, ha már én nem tehetem. Nagyon készültem a mai estére, már vagy másfél hónapja, de mint tudjuk, ember tervez, más meg végez. A más jelen esetben nem Istent jelenti, hanem valóban valaki mást. Hosszú hetek óta tervezem, hogy a mai estét fent töltöm, összekötöm a kellemest a hasznossal, ugyanis nekem ez lett volna az első Húsdaráló-koncertem, teljes egészében (a Cserős-páros másik zenei formációját már volt alkalmam meghallgatni). Jó lett volna eljutni Pestre, öt éve nem voltam ott, akkor is csak kötelességből, vizsgázni ETO-ból (Egyetemes Tizedes Osztályozás).

Bernivel - akit nem láttam már november óta és kezd meglehetősen hiányozni - szintén megvolt beszélve, hogy amikor lesz koncert, akkor megyek fel, találkozunk és az milyen jó lesz. Örült nekem ő is, hogy láthat majd. Arra számítottam, hogy ma este tán jelen lesz ő is, akkor végre odaadhatom neki a majdnem egy éve tartogatott baromi nagy tábla belga csokiját. Vittem volna magammal a koncertre. A titkos tervem meg az volt, hogy írok Csibikének, hogy nem lenne-e kedve velem találkozni, ha már Pesten leszek, szökőévente egyszer jutok el úgyis (úbasszus, és ez most igaz is, mert szökőév van) és megihatnánk egy kávét vagy valamit, amit a csirkék szeretnek. És én már kész tervet dolgoztam ki, annak érdekében, hogy miként is lehetne összehangolni ezeket a találkozásokat. Na mindegy, most napok óta nagyon magam alatt vagyok emiatt, hogy nem valósulhat meg az elképzelésem, mert ha most nem, akkor ki tudja mikor legközelebb?! Túl szép lett volna...

Azért, ha valaki elmenne a koncertre, annak jó mulatást és keresse meg Yngát a tömegben, nem nehéz, kicsi és nagyon hosszú, szőke haja van, és nagy valószínűséggel még csapkodni is fogja (mármint dobálja majd úgy, ahogy metálkoncerteken szokás). Utólagos megjegyzés: tényleg ezt csinálta, láttam képeken. :)

A ma reggel folyamán sajnálatos módon a tegnap esti bejegyzésemet (azaz ezt a fentit) szükséges volt kitörölnöm (legalábbis egy időre), ugyanis az én világomban a férfiak azt hiszik, hogy minden róluk szól. Ami nem, az is. Ennek következtében elvesztek a kommentek is, de hálistennek még volt alkalmam olvasni őket, szóval én mindenre emlékszem. :) Utólag is bocs az érintettektől!

Múlt héten volt a Word Press Photo díjátadója, ahol is a tavalyi év legjobb sajtófotóit díjazták.

Itt minden fontos tudnivaló elolvasható, itt pedig a kategóriáikban nyertes képek láthatóak. Nekünk, magyaroknak ez azért komoly dolog, mert magyar nyertesek is vannak.

Akartam még itt mindenféléket írni A nagy fogyás-béli emberkékről meg a teljesítményükről, arról, hogy mélyen meghajolok előttük, meg az előtt, amit véghezvittek négy hónap alatt. Szóval, készültem hosszabban értekezni erről a témáról, de közben elkóboroltam más blogokra, néha olvasandókra és soha nem látottakra és most már nem is akarok nyilatkozni semmiről (legalábbis ma már nem), mert rájöttem, hogy nem is tudok írni. Csak beszélek itt összevissza, különböző dolgokról, nem tudok szépen fogalmazni, és egyebek.

Ati hazament a szüleihez múlt pénteken, előtte való este még lebeszélte velem, hogy etetem a tevéjét vagy két hétig, amíg vissza nem jön. Eredetileg hibernálni akarta, de meghallottam, hogy mik a szándékai vele, ezért inkább felajánlottam a segítségemet. Így hát most szórakoztatom és táplálom a Vitéz Néró névre hallgató tevét. Hétvégén titkosügynök volt, hétfőn búvárkodott, tegnap időutazott, ma még nem látogattam meg. Remélem, felelőségteljesen tudok vigyázni rá (értsd jól: nem hal éhen Ati visszatértéig. Bár, így ahogy elnézem, elég igénytelen egy állat.)!

A könyvet kinéztem magamnak a kirakatban sok-sok hónappal ezelőtt. Ha könyvesbolt előtt megyek el és egyedül vagyok, mindig megállok nézelődni. No, nem azért, hogy kiválasszam, hogy melyik lesz az a könyv, amit majd a legközelebbi alkalommal a magamévá teszek, inkább csak azért, hogy tervezgessek, hogy ha lenne felesleges harmincezer forintom, akkor megvenném ezt is, meg azt is ott, meg még azt az albumot és így tovább. Eddig még mindig harmincezer volt a limit (legalábbis nálam, fejben), de ez persze nem jelenti azt, hogy többet nem tudnék egy alkalommal könyvekre költeni. Nekem az Alexandrába bemenni már maga a kísértés, alig merek odanézni a sok szép és izgalmas könyvre, mert úgyis csak a szívemet fájdítanám. A legutóbbi esetnél, hogy lehetőségem nyíilt könyvet venni, (Görög Ibolya Mindennapi maceráink című írását) felfigyeltem az alább említendő könyvre. Levettem a polcról, simogattam egy kicsit, megszagoltam belülről, jó mélyen beszívtam a  friss könyvillatot (de csak lopva, hogy nehogy perverz könyvszagolgatónak nézzenek és kitiltsanak a boltból). Szép vaskos példány, sajnos az ára is fájdalmasan sok. Viszont, ha lenne miből, akkor simán kiadnék érte ennyit, mert úgy gondolom, hogy ez az a könyv, ami megéri ezt az összeget.

1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz

és a wikipédiás magyarázat hozzá.

Aztán a múltkor, linkkeresgélés közben kiderült, hogy ez egy sorozat darabja csupán és olyan könyvek készültek még, mint:

1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz

1001 természeti csoda, amit látnod kell, mielőtt meghalsz

1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz

és ez utóbbinak a wikipédiás részletezése. 

Egyébként mindegyiknek az ára 9999 forint (mert az ugye sokkal kevesebb, mint "jézusatyaúristen! tízezer forint egy könyvért?!- dolog" ).

Tegnap megtaláltam a Fácánt. Fényes nappal, teljes világosságban jutottam el hozzá. Hogy érteni lehessen miért is olyan nagy dolog ez számomra, mondanom kell néhány szót a Fácán és az én kapcsolatomról. Van nálunk Debrecenben egy mondás, miszerint "minden út a Fácánba vezet" Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy melyik utcában található (Maróthy György). Ámde mostanáig sosem tudtam hogyan lehet oda eljutni. Azt hogy onnan haza, azt bármikor megoldottam, igaz nem tudtam milyen utcákon megyek keresztül, csakhogy, "itt egyenesen. most jobbra, aztán egyenesen végig". Egyesek a környezetemben állították, hogy ők nappal is odatalálnak, én nem. Eddig minden ottjártamkor sötétben közelítettük meg, ráadásul állandóan többedmagammal érkeztem, tehát nem láttam szükségét annak, hogy tudjam merre megyünk. Az utóbbi időben viszont már kezdett idegesíteni, hogy hát ennyire béna nem lehetek, hogy debreceni létemre ne találjak el a Fácánba. Legutóbbi alkalommal is, miközben arra tartottunk, próbáltam memorizálni az utcák nevét, de mentségemre legyen szólva, hogy koromsötét volt már, valamint Ati és Lele társasága szórakoztatóbbnak bizonyult, mint az utcanevek. (Jáj, eszembejutott, hogy azóta is voltam már ott, nem ez volt az utolsó alkalom. Na, hát ez az, basszus, hogy ahány ember, mind annyi úton-módon jut el oda, aztán képtelenség is megjegyezni, hogy merre mennek.).

De aztán tegnap elmentem az egyik ismerősöm elé, aki nyelviskolába jár, és az egyik általános iskolában tartják számukra az oktatást. Tehát ez az iskola ott van a közelében a Fácánnak, ezt tudtam. Mivel jóval korábban érkeztem a kicsengetésnél, hogy ne kelljen sorban állnom a gyerekükre várakozó szülőkkel, gondoltam elbóklászok négy óráig a környéken. Aztán egyszercsak bekattantam és már azon vettem észre magam, hogy a Fácánt keresem. Meg is találtam. Ott állt egy kis utca elején. Nagyon kiábrándító így nappal, éjszaka legalább nem látod hova mész be. Ott volt, elmentem előtte, aztán át  a szemközti oldalba és onnan is megszemléltem.

Úgyhogy most elég kettős érzés van bennem, egyrészt büszke vagyok magamra, hogy felleltem és most már nappal is eltalálnék oda, másrészt viszont elvesztette azt a titokzatosságát, amit eddig beleláttam. Hogy én sosem találnám meg, és ennek biztosan oka van. Persze, csak én vagyok a hibás ebben is, hogy elrontottam a saját magam mulatságát.

Viszont találtam Fácán keresgelés közben egy klassz ajándékboltot, oda még visszatérek máskor.

És végszóként csak annyit kérdeznék, hogy elvileg én úgy tudtam, hogy bármilyen oktatási intézményt tekintve, de legalábbis az általános sulikat, nem úgy van, hogy a százméteres körzetükben nem lehet kocsma?! Akkor meg? 

Egyszer: jó lenne már felállni az asztal mellől és elmenni az állatnak valami finomságot és préselt forgácsot vásárolni. Ahhoz azonban átkellene öltöznöm, összeszednem magam, valamit kezdeni a hajammal meg ilyesmi. Nincs kedvem hozzá. De akkor is muszáj lesz.

Kétszer: tegnap hazafelé jövet elvesztettem az egyik fülbevalómat. Nyilván már csak itthon vettem észre a tükörben, visszamentem még a lépcsőházba szétnézni, de ott nem találtam. Ki tudja, hol tűnhetett el? Most szomorú vagyok miatta, mert kaptam, ráadásul nagyon szerettem, mert jól állt, továbbá az aranyszínű cuccaimhoz ezután nem lesz mit felvennem.  :(

Háromszor: ráadásul ma megkerestek msnen a volt munkahelyemről, ugyanis a jelenleg ott dolgozó négy ügyfélszolgálatos lány közül (igaz, három csak próbaidőn van, de akkor is tudniuk kellene, mert megmutattam nekik, míg ott voltam) egy sem tudja, hogy hogyan kell áthozni és bevezetni az Otp-s befizetéseket a mi rendszerünkbe. Mondtam, hogy a volt gépemen minden be van állítva hozzá, de kiderült, hogy a múlt héten azt is lecserélték (itt említeném meg, hogy mondjuk emiatt örülök például, hogy már nem dolgozom ott. Másfél hónap alatt ez már a harmadik gép, ami odakerült az exhelyemre. Így biztosan lehet is rendesen dolgozni, ugye?!)

A fent említett problémát az ötödik hónapja ott dolgozó Évinek is tudnia kellene már megoldania, de akárhányszor szerettem volna neki megmutatni, hogy mit kell ilyenkor csinálnia, tiltakozva leintett, hogy őt nem érdekli és nem kell megmutatnom, mert úgysem fog vele foglalkozni, mivel úgy gondolja, hogy neki már éppen elég dolga van. Aha. Úgyhogy kénytelen voltam msnen keresztül instruálni őket, hogy eltudják intézni. Tényleg nem azért, hogy azt hangoztassam, hogy hiányozni fogok még én onnan, de egyébként igen. Már látszik, hogy ha van valami, amit eddig én intéztem, azzal ők már nem foglalkoznak, mert minek, aztán ilyenkor meg észbekapnak, csak már későn, mert így meg pluszmunkát csinálnak maguknak.

Az elmúlt időszakban megtekintett filmek: Árvák hercege, A fekete dália, Konyec- Az utolsó csekk a pohárban, Cinema Paradiso, A lánc, Merülés a félelembe, A parfüm, A kaptár 3.

És akkor sorrendben a nyilatkozataim ezekről, ugye.

Árvák hercege: néhány évvel ezelőtt volt alkalmam olvasni a könyvet, ami nagyon tetszett, így aztán amikor jutányos áron hozzájuthattam az eredeti dévédéhez, nem haboztam megvenni azt. Azóta sem néztem meg, azaz úgy az eltelt másfél évben. Nemrég azonban valami tartalmasabb, értékesebb filmre vágytam egy habkönnyű, felejthető vígjátéknál, így rászántam magam. Nem is bántam meg, mert nagyon tetszetős kis alkotás. Gyönyörűen van fényképezve, kellemes zene szól alatta és a színészek alakításaival is megvoltam elégedve. Charlize Theront egyébként is kedvelem valami miatt, ebből a filmből az is kiderül, hogy csodaszép teste van (vagy legalább is volt a forgatáskor, mikor levetkőzött), Tobey Maguire nemcsak képregényhősöket képes megfelelően alakítani, Michael Cane meg egyenesen remekel ebben a szerepben. Szintén olyan film, amelyik nem vérről és öldöklésről szól, sőt beteljesült szerelem sincs benne, sokkal inkább emberi sorsokról és drámákról mesél, de így is igazán élvezhető.

A fekete dália: ezt is megkívántam annak idején nézni a mozikban, a sztorija miatt, dehát mint ismeretes, amit én többnyire szeretnék, abból általában nem lesz semmi. Most végre hozzájutottam, tudni kell róla, hogy megtörtént esetet dolgoz fel. Továbbá szerepel benne Aaron Eckhart, aki nagyon sármos férfi minden filmjében és Josh Hartnett, akit viszont fiatal kora ellenére is egész jó színésznek gondolok. És akkor ehhez a kettőshöz csatlakozott még egy női páros is, Hillary Swank és Scarlett Johansson személyében. Ilyen szereplőgárda és ilyen sztori mellett viszont valami jobbra számítottam. Nem volt rossz, félreértés ne essék, de annyira kirobbanóan jó sem. Azt hiszem, én voltam annyira ráizgulva, hogy már előre eldöntöttem, hogy csakis fantasztikusan szuper film lehet.

Na és akkor a Konyec, ami viszont meglepetést okozott, mert szívesen néztem. Schmied Zoltánba szerelmes vagyok a Tesó óta, úgyhogy neki különösen örültem. Nekem tetszett a történet, nem volt unalmas sem, az öreg szereplők is kifejezetten jól játszottak. Ennyi.

Cinema Paradiso: Adrienn (most már) exmunkatárs kölcsönadta vagy két hónapja megnézni, mert neki mostanság ez a kedvence. Kicsit elborzasztott a háromórás játékidő, talán emiatt is parkolt nálam a film, múlt keddig, amikor is friss munkanélküli életem első napját töltöttem és úgy gondoltam, hogyha már ennyi ráérős időm van, akkor miért ne? Cseppet sem bántam meg a döntésem, mert csodálatos film volt. Tipikus olasz filmsorozatos zenével, de mégis nagyon tetszett. Amikor kicsi volt a főszereplő benne, akkor majd megzabáltam a srácot, annyira cuki volt, amikor meg felnőtt, akkor meg már szerelmes lettem belé, mert olyan helyesnek találtam. A három órát mindenféle unalmas pillanatok nélkült ültem/feküdtem végig. Minden a helyén volt benne. A női főszereplőn kicsit gondolkodnom kellett, hogy ki is lehet, mert a neve ismerős volt, de más semmi. Aztán napokkal később leesett, hogy ő volt Vic anyja a Házibuliban. :)

A lánc: sosem értettem a magyarokat ebből a szempontból, hogy mi alapján kapnak nálunk a filmek az eredeti címűk helyett idiótábbnál idiótább elnevezéseket?! Ennek konkrétan A fekete kígyó sziszegése lett volna angolból fordítva a címe, ehelyett A lánc lett. Samuel L. Jackson végre nem egy akciófilmben játszik, a történet átlag, egyszer azért megnézhető. Ami nem volt meglepetés, az az, hogy Justin Timberlake szar színész, nyúlfarknyi szerepét iszonyat rosszul alakítja, még véletlenül sem hittem el neki semmiféle érzelmet. Amin nagyot néztem, hogy a főszereplő kiscsajról (mit ad isten, ő is meztelenkedett a vásznon) úgy gondoltam, hogy valami kis kezdő színésző, ismerősnek sem volt ismerős. Aha. Aztán a stábnál kiderült, hogy ritkán tévedek ekkorát, mert az bizony Christina Ricci volt saját maga. Csak éppen szőkén és nagyon felnőve.

Merülés a félelembe: Ati miatt kellett megnézni, mert ő utánakeresett a neten és ez nem háborús film, ugyanis az ellen tiltakoztam, hanem misztikus műfajú . Nekiültünk hát és majd eluntam magam, ugyanis valami izgalom csak a közepe felé mutatkozik, ijesztgetős rész alig akad benne, és nem jöttem rá, mitől misztikus. Nem tetszett.

A parfüm: először is leszögezném, hogy szeretném elolvasni a könyvet. Másodszor pedig erősen hezitálok, hogy most jó film volt-e szerintem vagy inkább annyira nem tetszett. A történet igazán jó, Alan Rickman-en tökéletesen állt a paróka, nagyon örültem, hogy láthattam. Dustin Hoffmannt is öröm volt ilyen szerepben látni, DE: annyira nem fogott meg. Úgy összességéban nem izgatott fel, ezt tanúsítja, hogy egyszer belealudtam meg vagy kétszer megállítottam, mert épp más dolgom akadt. Nagyon vegyes érzéseim vannak.

A kaptár 3.: Milla Jovovich szééép nagyon, még mocskosan is. A történet természetesen úgy ér véget, hogy mindenképp lehessen folytatni. Egyébként nem rossz, bár magát a sztorit öt percben is el lehetne mesélni, de akkor nem lenne alkalom annyi zombit mutogatni. Ettől függetlenül, bár már harmadik rész, de nézhető. Tényleg csak szegény Ali Lartert sajnálom, úgy tűnik beskatulyázták a horror/ misztikus műfajba (Végső állomás. Heroes, most meg ez).

Vasárnap este még arra is rávettem Atit és az éppen Debrecenbe látogatott barátját, Tomot, hogy kísérjenek el a Rocksuli félévzáró koncertjének főpróbájára (a teljes program is megtekinthető itt, ha valakit érdekelne). Ha nem jönnek, akkor is elmentem volna, mivel Krlány lakótáss és Ynga barátné is felléptek, és szerettem volna meghallgatni őket. Ám a fiúk is igent mondtak a felkérésemre, így örültem nekik. A Rocksulinak félévkor és évvégén is van egy koncertje, amikor is, az ott tanuló diákok megmutathatják színpadon, az arra kíváncsi közönségnek, hogy mit tudnak. Ilyenkor mindenki, aki valamelyik szakon az iskola tanulója, előad egy választott számot (illetve összeállnak egy szám erejéig a hangszeren játszók). Krlány és Ynga is énekelni tanulnak itt. Atival megérkeztünkor megállapítottuk, hogy egyre több lány tanul gitározni, annyi csitri (de most tényleg, a legidősebb is csak vagy 17 lehetett) szaladgált ott gitárral a kezében, hogy még.

Krlány számát itthom már volt alkalmam kismilliószor meghallgatni, amikor gyakorolt. De azért nagy térben, színpadon egészen máshogy szól ám. Hálistennek, ez pont egy olyan szám, ami annyira jó, hogy cseppet sem zavart a sokadik ismétlés sem. Bármennyiszer elhallgatnám. És hogy ti is tudjátok miről van szó, ez Tori Amostól A sorta fairytale. Szerettem volna már korábban is linkelni, ám mindig elfelejtettem, szerintem ez direkt így alakult, hogy most, amikor aktuálissá vált az eléneklése, akkor szúrom be ide. Eszméletlen gyönyörű hang, fantasztikusan jó dal, a klip meg egyenesen kötelező, mert nagyon ötletes, sokat mond a történet, ráadásul Adrien Brody is szerepel benne.

Ynga meg az én kedvenc Sheryl Crow számomat adja elő ma este, a Strong enough-ot (ezt most csak azért nem linkelem, mert nem is olyan régen már megtettem). Azért az durva, hogy mikor felment a színpadra főpróbán, megvolt a hangolás is és végre belekezdett a számba, akkor ugyanúgy megborzongtam és felállt a karomon a szőr, mint tavaly nyáron, mikor az évzáró koncerten először hallottam énekelni. Nyilván nincs olyan hangja, mint Celine Dionnak vagy mittudomén, de nekem akkor is olyan nagy élmény, hogy az egész nő van vagy 160 centi, kábé 50 kiló, a beszédhangja meg kis vékony, de amikor énekelni kell, akkor meg ilyet tud, hogy borzongok tőle, mert annyira tetszik.

Sheryl Crow helyett egy másik számot ajánlok még, ami szintén elhangzik ma este (Krlány itt vokálozik majd. És ha már vokál: minden koncertnek van egy sztárvendége, idén ez Laár András lesz, aki többek közt előadja majd az Afrikát is, abban meg Ynga háttérénekel.)

Jamie Winchester és Hrutka Róbert: Hole

A színjátszós része meg arról szól a bejegyzésemnek, hogy kedden sikerült eljutnom színházba. Éppen betoppantam a lakásba egy mosóporos zacskót vonszolv, amikor Krlány nekem szegezte a kérdést, miszerint szeretnék-e aznap este színházba menni. Azonkívül, hogy Molnár Ferenctől nézzük meg az Olympia című darabot más információt ő sem tudott. Mindenestre rábólintottam, mert ugye imádom a színházat, aztán nekem mindegy mit nézünk, amíg nem balettról vagy operáról van szó. Mondjuk, sejteni lehetett, hogy Olympia talán egy nő lesz (és tényleg!). Azt hittem rendes előadásra megyünk, de kiderült, hogy nem, mert ez egy nyilvános próba volt, amire nagyon sokan eljöttek, a hivatalos bemutatója a darabnak az éppen ma este zajlik. A rendező köszöntött minket és jelezte, hogy bármikor megállíthatják a játékot, instrukciókat adva a színészeknek. Szerencsére ilyesmire nem került sor, csak a súgónak kellett egyszer kisegítenie az egyik színészt .

Egyébként nagyon-nagyon tetszett az előadás, sokat lehetett nevetgélni. Egyet sajnáltam csak, hogy a hepiendet most kifejezetten vártam az előadás végén (biztos voltam benne, hogy csak így végződhet), aztán kiderült, hogy ez nem az a darab, mert nincs jó vége. Mindenesetre meglehetősen örültem, hogy láthattam ezt is, a Stúdiószínház szerencsére még sosem okozott nekem csalódást. Leginkább pedig a Zsenit alakító színésznő tetszett, hiperszuper volt. A nők gyönyörű ruháiról el ne felejtkezzem már, csodaszép volt mind, szívesen hordanék ilyeneket.

Ahogy közben nézegettem itt a szereposztást, olyanokat fedezek fel, hogy csak hüledezem itt. A fiatal kapitányt, egyben hősszerelmest az a Horváth Lajos Ottó alakítja, aki az Üvegtigrisben Király Sanyit (mivel leszerződtették hozzánk). Basszus, meg sem ismertem!

Zsenit meg az a színésznő alakítja, akit én elsősorban szinkronszínészként ismerek, színházi munkái ellenére is és naaagyon szeretem a hangját, ő Ráckevei Anna (például ő volt Clarice Sterling A bárányok hallgatnakban). :)

Múlt vasárnap szert tettünk egy cicára. Ati találkozott vele a lépcsőházban, a földszinten keringett épp és sírt. Atit követve feljött a másodikra és mivel mindketten nagy macskabarátok vagyunk, nem hagyhattuk odakint a kis drágát. Teljesen elaléltam, mikor megláttam őt, mert életemben nem találkoztam még ilyen színű cicával. házimacska volt amúgy, Ati állítása szerint ezt a színt hívják teknőctarkának. Ezt most csak azért nem értem, mert nekem a teknősről elsőként a zöld meg barna színek ugranak be, és ezen a cicán meg legkevésbé a zöld volt jelen. Rozsdabarna volt karamell színű tarkításokkal. A két füle közül is indult egy karamell csík, ami szépen lefutott az orráig. Kislány volt egyébként és nagyon kedves. Javasoltam Atinak, hogy kérdezzen körbe házban, míg én lefoglalom talált cicánkat. (Nem mehettem vele kérdezősködni, mert nem sokkal korábban mostam épp hajat.). Ati felment az ötödikig, becsengetett mindenhova, kérdezősködött, de senki nem hiányolta a háziállatát. Pedig azt mindenképpen megállapítottuk, hogy innen való és gazdával rendelkező jószág, mert szép szőre volt, és különben is az utcáról csak úgy, nem jönnek be állatok.

Így aztán úgy határoztunk, hogy vendégül látjuk egy kis ideig, kiragasztunk egy papírt a bejárati ajtóra, miszerint talált macska nálunk vehető át, ha meg nem jelentkezne érte senki vagy három napig, akkor elvisszük egy menhelyre. Cica be hozzánk, Ati el tőlünk, írt egy szép fogalmazványt előtte, kiragasztotta jól. Visszavonultam tévézni, macsek be Atihoz a szekrény alá. Kitettem neki egy dobozt a konyhába, Teó felajánlotta eheti forgácsadagjának felét, alomként (tisztában vagyok vele, hogy nem jó a forgács egy macskának, de akkor csak ez akadt). Szóval, én filmet néztem volna, amikor a cica rákezdett olyan panaszosan nyávogni, de folyamatosan, hogy valami szőrösszívű állatnak kellett volna lennem ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha nem hallanám. Áttelepültem Atihoz és beszélgettem vele, csakhogy abbahagyja a miákolást, elkísértettem magam a konyháig meg vissza, jött a lábam mellett, nagyon okos volt. Aztán éppen belekezdett volna második nálunk töltött félórájába, mikor csengettek. Rögtön tudtam, hogy érte jöttek. Kimentem, meggyőződvén arról, hogy úgyis csak egy anya lesz gyerekkel vagy egy idős házaspár. Gondoltam, a hajcsavaróim nem fogják zavarni őket. Persze! Olyan helyes pasi állt a küszöbön, a teljes famíliával együtt, hogy azt sem tudtam hova legyek zavaromban. Három kislány, ötévestől a háromévesig, kérdezte, hogy az ő cicájuk van-e nálunk. A bejárati ajtónk közben nyitva maradt, úgyhogy az állat, valószínűleg az ismerős hangokat hallva, előbújt. Te jó isten! Hát olyan vísitás meg zokogás támadt a kislányok részéről, hogy csuda. Meglátták, jajongtak, hogy "jaj, a Rózsi előkerült". Rózsi kicsit megijedt a nagy hangzavartól, úgyhogy megállt mögöttem, így a kezébe kellett adnom az egyik kicsi lánynak. Az meg úgy szorította magához meg csókolgatta, hogy nagyon. Mint kiderült, Rózsi a színéről kapta a nevét, a nyolcadikról szökött meg előző este és mindenki nagyon boldog volt, hogy előkerült. De most komolyan, én még olyan örömöt, ember arcán nem láttam, mint akkor és ott, a gyerekekén. Ez gondolom csak az ő kiváltságuk, ez az őszinte öröm, a kicsiké.

Mondjuk, örültem neki, hogy Rózsit nem kellett menhelyre vinnünk. :)

A férfi mind hülye, de írhattam volna kissé gyerekesebben is, a fiúk mind olyan hülyék! Tudom, hogy ez nem újdonság, de időről időre mindig előfordulnak velem olyan dolgok, amik csak megerősítik bennem ezt az amúgy örökérvényű igazságot. Amikor éppen azt hinném, hogy hát azért kivételek akadnak, akkor kiderül, hogy nem, csak én akarom (szeretném) ezt hinni. És mivel nagy valószínűséggel ez egy több évezredes dolog, mármint a férfiak hülyesége, gyanítom, hogy változtatni sem igen lehet már rajta.

Vagy csak én lennék ennyire béna, hogy az égvilágon mindenféle visszajelzést pozítivan könyvelek el egyes emberektől és elkezdek örülni, hogy "na, csak nem érdeklem?" De amúgy ezt meg nem hiszem, hogy ennyire gyakorlatlan lennék a jelek értelmezésében. Azért van már annyi tapasztalatom, így 28 évesen, hogy teljes bizonyosággal megtudjam állapítani,.hogy most valóban érdeklődik-e irántam valaki vagy sem. Sajnos, az eddigi történések mégis azt mutatják, hogy nem megfelelően értelmezem a másik viselkedését, gesztusait.. Ami viszont meglehetősen összezavar, az az, hogy feltételezéseim szerint én jól gondolom, amit gondolok a másik viselkedéséről, aztán meg mindig kiderül, hogy nem. Na, és itt lép be a képbe az az aprócska tény, hogy bizony a férfiak is jócskán képesek összezavarni a nőket. Nem akarok példálózni, igazán nem. De ez az "össze vagyok zavarodva" és "én olyan bonyolult vagyok" mondatok, a "nem tudom mit akarok most" kiegészítéssel nagyon szánalmasak. Ez főként abből adódik, hogy már-már sablonszöveggé vált, és a férfiak igen nagy része használja mentegetőzésképp, mikor rákérdezel, hogy na most akkor mi is a helyzet. Nem az a baj, ha megmondják az igazat vagy amit gondolnak, tényleg nem, de az ilyen jellegű szöveggekkel éppen csak erősítik bennem azt, hogy most éppen nem az igazságot hallom, hanem valami általuk jónak gondolt magyarázatot. Így meg aztán lövésem sincs arról, hogy most esetleg én rontottam-e el valamit, valahol (mert ez is meglehet persze) avagy nem, és mégiscsak a pasik ennyire FÉRFIAK.

Kérdezték tőlem a héten, hogy miként vagyok most. Kissé gúnyosan soroltam, hogy se pasim, se pénzem, se állásom, se családom. Amúgy jól. Aztán meg elgondolkodtam azon, hogy vajon jelent-e valamit, hogy a felsorolásban az első helyre került a kapcsolat. Azt hiszem igen, van jelentősége annak, hogy gondolkodás nélkül az első helyen említettem meg. Nyilván, erre most rálehetne fogni, hogy a kapcsolat az, ami leginkább hiányzik az életemből.

Én tényleg azt nem tudom már csak, hogyha olyan pasikkal sem működik a dolog, akikkel nagyon sok közös dolog van bennünk és segíthetnénk egymásnak számos dologban (mondjuk az életben való boldogulásban), akkor mégis ki a jófene lesz majd az én párom?!

(A fenébe, csak legalább ne szólított volna Krisztámnak, még akkor is, mikor előadta a szánalmas magyarázatát. Bazmeg, először bántott a dolog, de emiatt a megszólítás miatt inkább megbocsátottam neki. Gyenge vagyok. De végülis igaza van, felnőttek vagyunk, és ettől még lehetünk barátok. Asszem', legalábbis. Az egyik nagyon jó barátom, mikor megmutattam neki őt iwiwen, mert nem tudta, hogy kiről beszélek, holott ismeri, azt mondta, mikor meglátta, "jaj, hát ő egy tüneményes faszi!". És tényleg az. Haragudnom kellene,meg csalódottnak lennem, de mégsem. Ennek igazából örülök, hogy így reagálok rá, hogy semmi hiszti nincs részemről.).

Na igen, és nem véletlenül társul most ez a szám ehhez a bejegyzéshez!

Tomahawk: God hates a coward (amúgy tényleg nagyon jó és Mike Patton még mindig helyes pasi).

Az előbb kirúgtak. Azt mondták, hogy akár haza is mehetek, úgyhogy így is teszek.

Most mit írjak?!

Eskü, hogy megírom ezt a szart is majd, csak most annyi minden más is történt velem időközben, amit szeretnék elmesélni, mert sokkal jobb és érdekesebb, mint ez.

Ja igen, még annyit szerettem volna itt elmondani, hogy rettentő jólesett az az érdeklődés irányomba, amit azóta kaptam, hogy megírtam ide ezt a pár sort, hétfőn. Nem is gondoltam volna, hogy ennyien törödnek velem és ennyien nem szeretnék, ha nekem rossz lenne. És nemcsak itt, de smsben, Fokkos fórumon és msnen is megtaláltak az emberek. Úgyhogy kicsit elérzékenyültem, mert hát mégis. 

Most vezeklek, mivel a múltkori filmes postnál elfelejtettem megemlíteni a Szemtől szembe kapcsán, hogy milyen vicces volt már, hogy Danny Trejo-t a filmben is Trejónak hívták, így most a mai filmes írást egy ajánlóval kezdem, konkrátan az ő főszereplésével készült filmmel. Igen sok filmben találkoztam már vele, de főszereplő aligha volt még bármelyikben is. Hát most Robert Rodriguez bácsi megszerezte neki ezt az örömet és leforgatta a Machetét. Még a Terrorbolygó előtt láttunk belőle részleteket és igenis, hogy szeretném megnézni, mert érdekelne.

És miközben oldalakat keresgéltem a filmről, rábukkantam erre. Christian Bale nem jön hozzánk!!!!!!

Továbbá felhívnám a figyelmet erre a részletre is a szövegben:

"A forgatás 2008 nyarán kezdődik, és az új trilógia első darabja egy évvel később kerül a mozikba"

A minek a mije? Trilógia lesz a Terminátor sokadik részéből? Akkor összesen hat részes lesz? Ez azt jelenti, hogy sokáig Christian Bale lesz John Connor? Fúúú, azért jól összejöttek most neki ezek a filmfőszerepek, sok részen keresztül Bruce Wayne, most meg John Connor! :)

Mivel marha sok időm van, így többnyire filmet nézek, ha tehetem és még kedvem is akad hozzá. Nem örülök a rengeteg szabadidőmnek annyira, illetve igen, az nem jó benne, hogy mostanság csak filmnézéssel tudom eltölteni.

Tehát a szombat óta tegnap estig megtekintett filmek: S1mone, Amityville-i horror, A nagyon nagy ő, Csillagpor, D, a vámpírvadász.

S1mone: Al Pacino egy vígjátéknak nevezett filmben, ami korántsem ez a műfaj azonban, szerintem. A film tetszett, nincs agyonbonyolítva, Al hozta tőle megszokott igen jó szereplését. Nem nagy durranás maga a film, de nézhető.

Amityville-i horror - A rettegés háza: Atival néztük meg, rávettem, mert egyedül nem is néznék ilyet. Átlagos horror, ijesztős, de nem annyira, hogy álmatlanul fetrengjek utána éjszaka. Igen rövid, nincs másfél óra, tehát ebből kifolyólag szintén nem egy bonyolult történet. Amit még fontos tudni róla, hogy megtörtént események szolgálnak a film alapjául és hogy ez a változat valójában már egy remake.

A nagyon nagy ő: Jack Black eddig még csak egy filmben tetszett, a Godzillában, de abban legalább bizonyította, hogy nincs elveszve minden remény, mert tud ő, ha akar. Vígjáték, aminek az alaptörténete elgondolkodtató, és nem mellesleg Gwyneth Paltrow csodaszép benne. Persze, tipikus romantikus vígjáték befejezése van, ezzel nyilván nem mondtam el a lényeget. Egyébként olyan film a könnyedebb műfajból, amit unalmas estéimen máskor is megnéznék.

Miért bazmeg? Miért léteznek ilyen emberek, akik megkeserítik az életemet? Én azt utálom a legjobban egy munkahelyen, amikor a "kedves" munkatársak totálisan megakadályoznak abban, hogy te rendesen tudd végezni a munkádat. Nem tudsz miattuk haladni, nem tudod megfelelően elvégezni a rád bízott feladatot, bármennyire is igyekszel. Van mikor szándékosan tesznek keresztbe, de az én gyakoribb tapasztalatom az, mikor merő nemtörődömségből és hanyagságból adódnak az ilyen problémák. Mert ők úgy vannak vele, hogy őket nem érdekli, hogy neki rossz lesz, az, hogy másoknak is bosszúságot okoznak egyúttal, az még csak eszükbe sem jut.  Komolyan mondom, az ilyen emberek kiborítanak. Zolika nálunk pont ez a típus. Bármennyire is kedvelem amúgy, de figyelmetlen, hanyag, trehány. Ha átküldesz neki egy ügyfeles levelet, mert nem tudod mondjuk megoldani a problémát, visszaküldi a  válasszal, de még véletlenül sem arra kérdésre válaszolva. Nem azt a problémát javítja ki, amit kellene. Tíz levélből nyolcat félreértelmez, figyelmetlenül olvas, csak átfutja, aztán megvan a baj. Én meg mehetek veszekedni, bár távol álljon tőlem a szándékosság, hogy "Zoli, az ügyfél nem eziránt érdeklődött, nézd már meg rendesen azt a levelet!" 

És ma teljesen tönkretett, olyan ideges vagyok most is, azt hittem megütöm! Főleg, mikor röhögve mondta, hogy már nincs mit tenni.

Nos, egy hónapja kicserélték a gépem, Linuxot kaptam rá a Windows helyett. Szóltam előtte neki, hogy a cuccok róla, amik az enyémek, maradjanak már meg az új gép üzembehelyezése után is. Ez meg is történt. Tegnapelőtt megint kicserélték a  gépem, mert szörnyen lassú volt. Most már Linux helyett valami másom van. És akkor ma jutott eszembe, hogy "jaj, hát nincsenek rajta a dolgaim, de akkor jó lenne már ide is felrakni őket". Kérdezem Zolit, hogy ugye megvannak még? "Nincsenek. Miért nem szóltál előtte?" A régi gépemet megkapta az egyik új csaj és Zoli már megformázta  a winchestert. Odalett mindenem. Az össsze fényképem, az összes beszélgetésem, amiket különböző emberekkel folytattam, a teljes Tori Amos -kollekcióm, a jazz zenéim, a Szipis képeim, minden, amit az elmúlt tíz hónap alatt összegyűjtöttem. Én kétségbeestem, ő meg csak vihorászott, hogy hát ez van. 

Hozzértő férfiak és nők! TÉNYLEG MENTHETETLEN A HELYZET???

Mindjárt sírok, basszus. Hát ennyire hülye nem lehet valaki! :( 

Teljesen értetlenül állok a mostanság történt halálesetek előtt. Ismert színészek, kedvelt szinkronhangok. Általam is nagyon szeretett vagy emlékezetes hangok. A büdös életben nem találkoztam volna Heath Ledgerrel, meg különösebben nem is izgatott fel, mint színész, de a halála múlt héten rendesen ledöbbentett aznapra. És nemcsak engem, hanem az összes embert az irodában, akinek elmeséltem a hírt.

Most meg Selmeczi Roland. Színházban nyilván nem láttam soha, de filmekben igen. A legdurvább pedig az, hogyha tudom, hogy kinek volt a magyar hangja, akkor elég csak az adott filmre gondolnom, és máris hallom a fejemben a hangját (meg látom a jelenetet). Óbazmeg, és az imádott Brad Pittemnek is ő volt az állandó magyar hangja. Én meg azért is szerettem nagyon a magyar szinkrongyártást, mert hálistennek törekedtek arra, hogyha akadt egy hang, amelyik bevált x színésznél, akkor előszeretettel alkalmazták a későbbiekben is, ugyanannál az embernél. Ez meg jó volt nagyon.

Meg említhetném Kaszás Attilát, Szakácsi Sándort. Meg még sok kedves/kedvelt embert, akik ha nem is a színészet terén, de azért jócskán maradandót alkodtak és az elmúlt évben távoztak közülünk.

Szomorú vagyok most, nagyon. :( 

Nem érek rá. Nem lusta vagyok, nem lazsálok, nem az van, hogy nincs miről írnom, de nincs időm. Amikor meg éppen akadna arra, hogy teljesítsem blogos elmaradásaimat, akkor más akadályozó tényezők miatt nem lehet.

Nem szeretem, ha nézik, amit írok, illetve azt sem, ha nem nézik ugyan, de itt ülnek mellettem és bennem állandóan ott motoszkál, hogy lehet, hogy ráles az illető a bejegyzésemre, én meg észre sem veszem.

Az a helyzet, hogy vannak nálunk most új munkatársak. Vagyis csak kettejük lesz majd az. Azért így próbaidőn lenni, hogy tudod, hogy hármotók közül csak két embert alkalmaznak majd az egy hónapos próbaidő múltán, ez nem olyan vicces. Úgy tenni, mintha nem versenyeznél a többiekkel, mert azért nyíltan csak nem kellene mutatni, hogy valójában azért kaparsz, hogy mindenképp téged vegyenek fel.

Most a lányok így vannak nálunk, holnap telik le itt a második hetük. Megmondták nekik, hogy csak ketten maradhatnak, így hát gondolom, hogy titkon mindannyian azon vannak, hogy a legjobb formájukat nyújtsák. Mondjuk ez érthető is.

Most mondjuk istenigazából nem tudnám kiválasztani, hogy melyik két ember legyen az közülük, akit kolleganőnek szeretnék.

Mert van a barna, kicsit alternatív, kicsit rokker csaj (hát most nem tudom eldönteni melyik), ő olyan kis fiatalka még, van az elegánsan szőke lány, meg a divatpicsás szőke. Na most, a szőkeség náluk nem hátrány egyáltalán, mert kedvesek, értelmesek. Mindhárman beszédes, érdeklődő fajták. Azt hiszem, Zsuzsit a barnát, biztosan szeretném megtartani. Neki van egy kicsi boxerje, akit nemrég kapott és röfög. Mert az anyja (mármint a boxeranya) nem foglalkozott vele és ezért egy sertéstelepen nőtt fel,kismalacok között. Ezért most nem tud ugatni, csak röfögni. Elvitték állatorvoshoz, aki azt mondta, hogy majd kinővi, csak legyenek a környezetében kutyák, akiktől megtanulhat rendesen "beszélni". Zsuzsi meg azt mondta, hogy ha nem változna a helyzet, akkor majd felhozza megmutatni a kiskutyát. Tiszta cuki lehet. :)

Egyébként ugyanő, Zsuzsi megkérdezte, hogy szoktam-e Szex és New Yorkot nézni. Mert találjam ki, hogy ki jut mindig eszébe, rólam?! Mondtam neki, hogy mindegy, csak ne Miranda legyen. De ő volt. Nem azért, mert úgy néznék ki, csak ha rámnéz meg a viselkedésem, az szerinte pont olyan. Jáj. Miért Miranda? Bár, még mindig jobb, mintha a lófejű Carrie vagy Samantha, a vín kurva vagy .... Áááá nem, Charlotte egész jó volt, őt szerettem.

Amúgy tegnap kaptam szép gyűrűt, mert az irodai teáskannámat valaki véletlenül eltörte, így kora reggel azzal kelllett szembesülnöm, hogy nem tudok nagy kancsónyi teát főzni. Ezért az illető elment teáskannát venni, pedig mondtam neki, hogy hagyja, de nem. Vett kannát is, meg fájdalomdíjként nekem gyűrűt még pluszban, pirosat, tűzzománcosat.

Most megyek dolgozni, úgyis hatig vagyok ma, ha tudok írok még. De csak mert ennyire szerettek. :)

A szombattól tegnap estig megtekintett filmek listája:

A Karib-tenger kalózai 2.,3., A hazugsággyáros, Next- A holnap már a múltté, Rollerball- Könyörtelen játék, Szemtől szemben

Hát akkor sorrendben a véleményem róluk.

Most, hogy már mindhárom részét láttam A Karib-tenger kalózainak, elmondhatom, hogy nekem az első tetszett a legjobban. Igazából jó volt a további két rész is, de néhol azt éreztem, hogy kihagyhattak volna belőle egy-két jelenetet, lerövidítve ezzel a végtelen hosszúságú történetet. Bizonyos pontokon  valamiféle unalmat éreztem, majdnem felálltam, de akkor mindig történt valami izgalmas, ami miatt mégsem. A zene az még mindig ragyogóan jó, úgyhogy, ha másért nem, de legalább ezért érdemes volt megnézni a filmeket, hogy hallhassam a Hans Zimmer szerezte zenét. És imádom Johnny Depp maszkját, sminkjét, ruházatát. Tökéletes! Tényleg nézhető és élvezhető film, biztosan csak én vagyok ma ennyire kukacoskodó kedvemben.

A hazugsággyárost talán két éve adták a mozikban, szerettem volna megnézni, nem jött össze. Semmi vérengzés, semmi szerelmi szál nem tarkította a történetet. Mégis tetszetős film. Dráma jellegű, megtörtént esetet dolgoz fel. A történet valódi szereplője írt könyvet a saját esetéről, ez alapján készült a film. Hayden Christensen jó alakítást nyújtott, szívesebben láttam így, mint Darth Vaderként.

A Next - A holnap a  múltté című filmet összetévesztettem a sima Nexttel és hirtelen megörültem neki, mert a magyar Next egész jónak ígérkezett a beharangozója alapján. Mikor azonban kiderült, hogy tévedtem, mégsem szomorodtam el, mert ebben az alkotásban Nicholas Cage szerepel, aki valaha a kedvenc színészem volt, illetve Julianne Moore, akit viszont kifejezetten kedvelek. A történetet már ismertem, gondolom nem mondok újat, ha közlöm, hogy ez is érdekelt volna a mozikban... Hát, nagy-nagy csalódás. Rém unalmas sztori, ami talán nem lett volna az, de valami miatt, egy óránál leálltam a filmnézéssel.  Ráadásul ebben is van naaagy korkülönbséggel rendelkező pár csókolózása. Jessica Biel meg Nicholas Cage között legalább 20 év van, ha nem több. Ritkán hagyok félbe filmet, de ezt muszáj volt. :(

Rollerball - Könyörtelen játék. Két dolog miatt érdekelt, mert Dobó Kata leghosszabb "hálivúdi" filmben való szereplése ebben a filmben van, illetve mert Chris Klein ooolyan helyes. Utóbbi az Amerikai pite filmekből ismert leginkább, Ozként meg még azt lehet tudni róla, hogy ő hitte el Katie Holmesnak, hogy majd csak esküvő után kettyintenek, ezért jól megígérte neki, hogy akkor elveszi, közben Katie meg összekavart a háta mögött Tom Cruise-zal. Ezek a nők... Fújjj!

No, hát a film. Felcsillant a szemem, hogy a zeneszerző Eric Serra, ennek ellenére most határozottan nem volt okés a zenevilág. Dobó Kata szerepelt összvissz vagy öt percet, egyszer a cicijeit is megmutatta messziről. Olyan se nem jó, se nem rossz. Lehet, hogy megnézem még, lehet, hogy nem. Nem tudtam vele dűlőre jutni...

És akkor a Szemtől szemben. Valóban jó, nagyon tetszett, a zárójelenet sem volt nyálas, bejött. Igaz, annyira nem is voltam elszállva tőle, mint a  kritikusok, akiknek véleményét ráírták a dévédé borítójára. Klassz, élvezetes, de nem világrengető, szerintem. Mindig elgondolkodom azon, hogy Al Pacinót vagy Robert DeNirót kedvelem-e jobban, mint színészt és sosem tudom eldönteni. Fogós kérdés. Azt hiszem, nem eredeti szinkronnal láthattam tegnap, mert ki az a hülye, aki Kulka Jánost választja DeNiro magyar hangjának?! Kicsit zavart is ez. Viszont frankó volt nagyon a zenéje, élveztem. Val Kilmerről ismét bebizonyosodott, hogy bár filmes körökben nem szeretik, mert nagyon hisztis és nehéz vele dolgozni, de tuti színész és nagyon tud. Továbbá nem áll jól neki a szőke haj, mint ahogy Ashley Juddnak sem a filmben.

Néhány kérdés azért maradt bennem a film megtekintése után. Mint például az, hogyha valaki kisétál a bankból egy baromira tömött sporttáskával és a zakója alól fél méter hosszan kilóg a fegyver, akkor az nem egyértelműen bankrablás? Vagy, ha végigmegy az utcán, akkor hogyhogy senki sem veszi észre, hogy ott egy fegyveres fickó?! Mert így volt.

Vagy: mikor lövöldöznek ott a nyílt téren, a valahanyadik sugárúton, rablók és rendőrök, akkor mi a fenétől visszhangzik ott annyira minden egyes lövés? Kib...tt zavaró volt a fülemnek. 

És a harmadik: Val Kilmer menekül. Nyilvánvalóan leadták már a személyleírást az összes rendőrnek, képet is láttak róla, a körözés egyértelmű, hogy kiadatott ellene. Akkor amikor igazoltatják és hamis személyt mutat, hogyhogy nem ismerik fel, holott ugyanúgy néz ki, csak más a neve??

Tényleg az utolsó: Natalie Portman-nek milyen lehetett már a lelkivilága 15 éves korában, ha 13 évesen elszegődik egy bérgyilkos mellé szakmát tanulni, miután lemészárolják a drogos családját, 14 évesen ebben a fent említett filmben felvágja az ereit, 15 évesen meg el kellett csábítania egy kétszer annyi idős pasit. Mert ilyen szerepeket kapott. Szóval?

Nem szeretem a temetéseket, de ki az, aki igen? Az elmúlt egy évben három rokonom/ismerősöm is meghalt. Mindjárt a tavalyi év elején az apai nagymamám, akinek viszont nem voltam hajlandó elmenni a  temetésére, Miskolcra. Persze, nem a távolság miatt, hanem mert a nagyanyám olyan idegen volt számomra, mint bármelyik ember az utcán.

Szóval, megkaptuk a hírt, hogy meghalt és temetés ekkor és ekkor lesz. Sokat vacilláltam, hogy elmenjek-e, megkérdeztem ezzel kapcsolatban néhány embert is, felvázoltam a problémát, de egyre erősebben éreztem magamban azt, hogy semmi keresnivalóm nincs a temetésen. Nagyanyámat egész életemben háromszor láttam, a legutóbbi találkozásunk akkor történt, mikor 15 éves voltam és eljött meglátogatni minket. Kaptam tőle ajándékba egy hajasbabát, olyat, amilyennel a egészen kicsi gyerekek is játszanak. Apámnak sosem volt jó a kapcsolata (mondjuk, neki kivel jó a viszonya?) a családjával, megutáltatta magát mindenkivel, bizonyos dolgok miatt nem kereste az anyját sem soha, ezért nemisimerem én sem, mert nem volt lehetőségem vele találkozni. Nem mintha ő megakarta volna ismerni az unokáit. Persze lehet, hogy csak apámtól illetve a reakcióitól félt, ki tudja?! A lényeg az, hogy lehetne most azt mondani, hogy én miért nem kerestem, de az én meglátásom az, hogy nem egy gyereknek kellene keresni a rokonaival való találkozás lehetőségét.

Nem ismertem, nem tudtam semmit róla, csak azt, hogy nem érdekeljük különösebben, sem én, sem az öcsém. Így hát nem is éreztem úgy, hogy nekem ott kellene állnom a sírjánál. Nem bántam meg még most sem az akkori döntésemet. Féltem attól, hogy később majd zavarni fog, hogy így gondoltam, de semmi ilyen.

Aztán tavaly tavasszal meghalt papa, aki az anyai nagypapám volt. Azért érződik is a különbség, ugye? Míg az előbb úgy fogalmaztam, hogy nagyanyám, most azért a nagypapa, az így egészen mást jelent. Az ő haláláról írtam is a blogban.

És most másfél héttel ezelőtt meghalt a nagyszüleim, az anyai nagyszüleim nagyon jó barátja. Ami a legszebb a dologban, nem a halálában persze, az elég morbid lenne, hanem az ő barátságukban, hogy egy majd 70 éves kapcsolatról van szó. Manapság nem hiszem, hogy ilyeneket lehetne találni. Vagy az sem valószínű, hogy nekem lesz valaha hasonló barátságban részem. Béla bácsit babakorom óta ismertem, már-már a rokonsághoz tartozott számomra. Túlélt a nagyszüleimmel való barátsága egy világháborút, egy forradalmat, egy rendszerváltást, meg mennyi minden mást is még. Heti rendszerességgel járt mamáékhoz és mindig elolvasta az elmúlt  napokban megjelent Naplókat. 96 éves volt. Már az csoda lesz, ha valamelyikünk megér ilyen magas kort.

Tegnap délután volt a temetése, és mivel világéletében a debreceni görög katolikus templomban dolgozott, így  az odajáró hívek közül nagyon sokan eljöttek leróni tiszteletüket. Hat pap temette, mert közülük is eljött mindenki. Ha lehet ilyet mondani egy temetésre, hát ez tényleg szép volt, biztosan örült volna, ha látja, hogy ennyien tisztelték meg becsülték.

Az egyetlen aprócska negatívuma a tegnapi alkalomnak az volt csupán, hogy szépen elájultam a szertartás végén. Az utánam érkezők, mind-mind körém álltak és a végén már annyira nem volt levegő, hogy megtörtént. Nyilván azisi közrejátszott a dologban, hogy reggel nyolckor ettem utoljára. Úgyhogy éreztem, hogy jön az ájulás, elkezdtem szédülni, izzadni, levegőért kapkodni, az utolsó pillanatban még volt annyi lélekjelenlétem, hogy megfogtam a mellettem álló unokatesóm karját és odasúgtam neki, hogy most elájulok, de ha vége az egésznek, vezessen ki és ültessen le. Oszt kész, ennyi volt. Hálistennek, két perc múlva befejeződött a beszéd és lehetett kiindulni.

A levegőn már magamhoz tértem, meg anyámnál volt innivaló is, de ez az ájulás úgy elvette az erőmet egész napra, hogy bár a délután folyamán találkoznom kellett volna a barátnőmmel, még őt is lemondtam, pedig nagyon készültem rá. Ehelyett csak ültem a szobám szőnyegén és bambultam. Amikor megpróbáltam felállni, akkor meg összecsuklottak a  lábaim. Nem tudom mi történt, miért éreztem ennyire rosszul magam, de nem akarok több ilyet. :( 

 zoma mondja:
hiányzik nekem az a kis aranybogár

Krisz mondja:
aranybogár?

zoma mondja:
mint egy kis érző, mozgó kulcstartó

Krisz mondja:
beírhatom ezt a részt blogba?

 zoma mondja:
és az aranybogarat is beírod?

 Krisz mondja:
persze

zoma mondja:
az meg nem hangzik túl fiúsan:P:D

Teó tegnap este diót, narancsot és túrót vacsorázott. Kezd egészséges életmódot folytató fitnesszpatkánnyá válni. 

Az iwiwet nem találom egy túl hasznos dolognak. Valójában értelmét sem látom, hogy mire lenne jó.

Néha végignézem az ismerőseim listáját és akinél friss képet látok alapértelmezett képként kitéve, annak belépek az adatlapjára és végignézegetem.

Néha azonban érnek meglepetések. Mostanra már annyi összegyűlt ezekből a rácsodálkozásokból, hogy tudok egy bejegyzést is írni belőlük. Igazából nem tudom min csodálkozom, mert hát sok évvel ezelőtt ugye nem lehetett tudni senkiről sem, hogy mi lesz belőle majdan vagy mihez kezd magával, de azért csak meglepődöm egyes embereken.

Mint például Sanyikán. Aki általános ötödikben került hozzánk és nagyon halkszavú gyerek volt. Plusz emellett még nagyon rossz tanuló is. Ámde Sanyika rettentő jól tudott rajzolni, már olyan fiatalon is, igaz, elsősorban karikatúrákra specializálódott. Középiskolás voltam, mikor a Hajdú-bihari Naplóban elkezdtek megjelenni rajzai. Elég sokáig foglalkoztatták.

Na és akkor most: Ausztráliában lakik, Sidney-ben, az albérlete a tengerre néz. Egy luxusszállodában szakácskodik Bondi Beach-en és olyan gyönyörű indonéz barátnője van, hogy még. És újabban ez a hitvallása:

"En hiszem,hogy az emberek vegso celja az eletben megtalalni valakit,aki szereti es imadja,akivel szeret egyutt lenni es elvezik a nap minden percet,amit egyutt tolthetnek.Boldogsag?Szerelem!Aztan johetnek a gyerekek.. "

Meg van ott van Anita, aki szintén általánosban volt osztálytárs és szintén ötödikben jött. Az apukája nagymenő vállalkozó volt, ennek következtében Anita mindig a legmodernebb és az ő esetében a legdrágább ruhákban is járkált. Üzemeltettek egy vendéglátó egységet, konkrétan ez egy kocsma volt Kabán. Anita diszkózott is, ebben a kocsmában csinált hétvégén diszkókat a helyieknek. Mindezt 13-14 évesen. Néhány alkalommal a sulidiszkókat is ő vezette. Volt ott karamell illatú füst és kazettasorsolás is. Egyébként igen rossz tanuló és butácska lány volt. Meg egyszer a kocsmájukban töltöttünk egy napot az osztállyal, mert a szülei meghívtak minket nagy szeretettel. Kaptunk fejenként két pohár kólát meg májkrémes kenyeret. Meg Ákost eltávolították a játékgép elől, miután nyert egy ezrest húsz forintból. Azt mondták, hogy gyerekek nem játszhatnak. Középiskola után olyan híreket hallottam Anitáról és családjáról, hogy kiköltöznek Németországba..

Most egy elit soproni hotelben dolgozik kangoo trénerként és fitnessz személyi edzőként.

Ja, és Adrienn, akit kicsiny gyermekkorom óta ismerek és egy időben a legjobb barátnőm is volt, mivel egy udvarban is laktunk, nemcsak osztálytársak voltunk. A három fő stréber az osztályban Ákos, Adrienn és én voltunk. Mi kaptunk mindig nagyon jó jegyeket. Ő volt az, aki alul maradt velem szemben nyolcadikban, mikor az iskolai versmondó versenyre kellett az osztálynak valakit küldenie. A végén én lettem kiválasztva, helyette. Mindig szégyellte eléggé elálló füleit, ezért már ötödikben is fenékig érő haja volt, amivel eltakarhatta azt. És ő volt az is, akinek szinte kéthetente jött ki a száján a herpesz. Olyankor napokig nem jött suliba. Általános után az egyik legnehezebb és legjobb középiskolát választotta Debrecenben.

Adrienn mostanság újságíróskodott a megyei napilapnál, aztán a szállodaiparra váltott és most az egyik debreceni igen tisztes szálloda menedzsere. Igazi particica lett belőle, az iwiwre feltett 33 képen köldökig kivágott felsőben pózol.

Márti középsuliban volt osztálytárs meg barátnő. Majdnem kitűnő tanuló és igen vallásos, méghozzá baptista. Nem is volt ezzel semm gond, de szinte mindenbe belevonta Istent.

Az érettségit követő nyáron kiment egy hónapra Koszovóba, karitatív munkát végezni, majd az egyetemi tanulmányait félbeszakítva elutazott egy évre Washingtonba, bébisintérkedni.

Márti nemrég jött vissza Debrecenbe egy kétéves hajóutról, földkörüliről persze. A baptista gyülekezettel bejárták a világot igét hirdettek. Miközben reményt adott másoknak, mindenféle nációjú emberekkel ismerkedett és mindenféle csodákat látott. Nagyon sokáig nem járt senkivel, erre most van egy kubai, igen komoly barátja, akit útközben szedett össze.

Bozsival meg nem volt semmi különös általánosban. Őt már ismertem oviban is, jóban voltunk később is.

Nemrég, mielőtt hitelügyintézéssel kezdett volna foglalkozni, kijutott valahogy Afrikába és mindenféle állatok mentésével foglalkozhatott.

Na, hát csak azt akartam ezekkel a példákkal mondani, hogy azt hiszem valamit rosszul csinálok. :(

Mert annyira fantasztikusan írok filmekről és mert nem szeretném kihagyni a kedvenc sorozataimat sem, ezért most még egy bejegyzés születik filmes témában.

Van egyszer a My name is Earl, amit már a múltkor is említettem. Az első öt percben döntöttem el, hogy az egyik kedvencem lesz. Ezek idióták benne mind, egytől egyig. De komolyan. Egyszerűen nincs benne olyan karakter, akit ne imádnék valami miatt. Próbáltam kiválasztani egy valakit, de nem ment. Először kijelöltem Randyt, de aztán rájöttem, hogy Darnell is nagyon jó. Úgyhogy most mindenkiért rajongok. Én sorozaton még nem röhögtem ennyit. Az is jó még benne, hogy az egyes részek időtartama 20 és 30 perc között mozog, tehát pisilés/evés/ásítozás nélkül végignézhetőek. És akkor most vagy két hete megkaptuk a harmadik évad első felét. Sajnos, Ati lejátszója bojkottálja valami miatt ezt a lemezt, mert a filmet lejátsza ugyan, csak a feliratot hanyagolja. Így miután Ati meghallotta, hogy mekkorákat röhögök szobám magányában Earl-nézés közben, átjött megnézni néhány részt. Aztán már ketten kacarásztunk nagyokat. Szeretem nagyon Earlt és a a többieket. Ami szintén örvendetes, hogy a sorozat semmit nem vesztett a lendületéből, nem váltak unalmassá a történetek. Húú, ami meg a legnagyobb meglepetés volt, az Joy. Szóval, van ez a Jaime Pressly, aki egy időben vetkőzésből élt, a Playboy hasábjain is szerepelt ruha nélkül. Aztán próbálkozott néhány huszadrangú, igen vacak filmecskében, nem túl maradandó színészi játékkal. Na de most, hát bakker, Joy szerepében remekel. Nyilván nem véletlenül kapott érte Golden Globe-ot.

A következő sorozatok pedig nem mai gyártásúak ugyan, de amikor a televízióban adták őket, folyton a képernyőn csüngtem.

Providence

Szereplők: Melina Kanakaredes (Dr. Sydney Hansen), Mike Farrell (Dr. James Hansen), Paula Cale (Joanie Hansen), Seth Peterson (Robbie Hansen), Leslie Silva (Dr. Helen Reynolds), Concetta Tomei (Lynda Hansen), Alicia Lagano (Co-Star), Sarah Spiegel (fiatal Sydney Hansen), Robert Steinman (sofőr)

Megjegyzem, hogy a főszereplő Melina Kanakaredes jelenleg a New Yorki-i helyszínelőkben játszik, állandó jelleggel. 

Aztán ott volt még az a két sorozat, amelyekről még csak véletlenül sem találtam semmiféle infót a neten, bármilyen formában is írtam be a keresőbe kulcsszvakat.

Brooklyn-híd és Szelek szárnyán (ennek a rendezőjéhez fűződik például az Anna és a Váratlan utazás is. Tök kár, hogy egy árva szót sem találtam róluk, mármint tartalmat vagy valami kokrétabb dolgot annál, hogy mikor készültek. :(
 

Mivel ma nem blogolok, mert káosz van az irodában, oszt' nincs időm semmire, de azért valami olvasnivalót mégis, ezért itt van ni!

Olvasd, mert nagyon érdekes!!

Az elmúlt 12 nap folyamán a következő filmeket volt alkalmam megnézni: A holtsáv, Véres gyémántok, Nehéz idők, My name is Earl (harmadik évad első fele), Dexter (második évad első fele), Az őrület torkában, X-man 3., Elhagyott szoba. Éppen ezért most filmes post következik, némi értékelés általam.

A holtsáv: a könyv sokkal izgalmasabb és félelmetesebb volt, mint a film. Igaz, jóval fiatalabb is voltam, mint mostanság, mikor először (és több alkalom nem is volt) olvastam. Nem ez a legjobb King-regényből készült alkotás, de egyszer megnézhető. Jó volt Christopher Walkent olyan fiatalon látni, de maga a film elég lagymatag. Igazából erről többet nincs is mit mondanom. (Tök mindegy mit irnak róla a link mögött, nekem higyjetek!).  :)

Véres gyémántok: megvolt már elég hosszú ideje, de most kerítettem rá sort. Én személy szerint elfogult vagyok Leo-val kapcsolatban, mert igen jó színésznek tartom (és nem, nem vagyok belé szerelmes, nem találom jó pasinak sem) és szeretem a filmjeit is. És most sem kellett csalódnom, nagyon frankó kis filmet láthattam. Kellően izgalmas, nincs is olyan hepiend benne, hogy minden szépre és jóra forul, mindenki boldogan él (manapság már unom a hasonló befejezésű filmeket). Tetszett a történet, Leonardo ismét jó pontot kapott tőlem, a játékáért és amire felfigyeltem a film alatt, az a zene. Éppen ezért végigvártam a stáblistát a Vége felirat után és megtudtam, hogy ki volt a zeneszerző. Azért sem árulom el, Hallgassatok tőle itt zenét! :)

Fúú, amíg válogattam, hogy melyik zenét is linkeljem, többet is meghallgattam és rendesen többször is kirázott a hideg. Óóóó, nagyon szép! :)

Amúgy elég szörnyű volt látni az Afrikában uralkodó állapotokat, nem mintha nem tudnám, hogy ilyen dolgok léteznek, csak azért látni mindig más/másabb, mint tudni róla. Na, ilyenkor azért hálát adok az égnek, hogy ha ilyen körülmények között is, de azért mégis élek.

Nehéz idők: Atitól kaptam karácsonyra ajándékba. Mikor ideadta, azt mondta, hogy ne csorgassam azért a nyálam, ha kibontom. Nem igazán értettem, hogy mire céloz, de aztán kiderült, ugyanis kaptam tőle Christian Bale-s filmet. A fent említettet. Amely dévédének a borítóján Christian van egy szál atlétában, kicsit véresen, cseppet mocskosan. Roppantul megörültem, hogy Ati már direkt célirányosan választott nekem ajit (soha ki nem mondanám ezt a szót, most ezzell Yngának kedveskednék). Alig vártam, hogy megnézhessem. Nos... Hát a film maga egy nagy rakás valami. Szar a történet, de a dialógusok is valami iszonyatosan rosszak benne. Semmitmondó, nehezen végignézhető film. Már tényleg csak a tisztesség kedvéért bírtam ki a végéig. Christian Bale mellett játszik még benne egy aprócska szerepet Eva Longoria is, akinek sikerült a Született feleségek -béli szinkronhangot megkapnia, míg az én félistenem hangja elég béna volt. Folyton káromkodtak, elég csúnyán és végig szerepelt a filmben a "Jeee!" szócska. Legalább lett volna valami története..... Nagy csalódás. :(

X-man 3.: azzal a mondattal kaptam meg, hogy látványos, de mást nem tud. És ez így is van. A látvány, köszönhetően a mai modern filmes technikáknak, fantasztikus volt, de mást semmit nem produkált a film. Viszont megsirattam Patrick Stewartot, mivel Jean-Luc Picard kapitány óta a szívem csücske, így bármiben is haljon meg, annak nagyon nem örülök. Egyszer megnézhető, legalább összehasonlításképp az előző két résszel, amik azért mondjuk ki, sokkal jobban sikerültek.

Egy kis köztes zene. Mivel filmekről van szó, ezért jöjjön most két színésznő, akik az énekléssel is megpróbálkoztak (ööö, a másodiktól is jobb kedvem lesz, ha hallgatom).

Lindsay Lohan: Confessions of a broken heart (és né már", ő volt a rendező is)

Jennifer Love Hewitt: Barenaked

Az őrület torkában: ez szintén Atitól jutott el hozzám, ezúttal azzal az ajánlással, hogy klasszikus és nagyon jó. Itt a fiatal Sam Neill-t volt jó látni John Carpenter rendezésében. Gondoltam, egye fene, hogy horror, legfeljebb megnézem világosban. Egész jól indult, rögtön megtetszett a bevezető zene, amiről kiderült, hogy magának a rendezőnek a szerzeménye. A történet sem rossz egy darabig, aztán kábé egy óra elteltével elvesztettem a fonalat. No, nem azért, mert hülye lennék, csak már nem arra ment ki a dolog, hogy legyen történet, hanem, hogy ijesztgessenek. Voltak mindenféle borzalmas szörnyek meg zombik benne, de a történet, ami pedig elég ígéretes volt korábban, az bizony eltűnt. Becsapós egy film, mert most nem tudom, hogy mit gondoljak róla.

És akkor az Elhagyott szoba. Ez is a tulajdonomban van már egy rövid ideje, de a műfaja miatt, ezt sem mertem mostanáig egyedül megnézni. Tegnap este Ati javaslatára nekiültünk (illetve ő nekiült, én meg nekifeküdtem). Annyit érdemes tudni róla, hogy ez Antall Nimród első külföldi nagyjátékfilmje, egész kis költségvetésből készült. Viszonylag ismertebb színészeket, habár nem annyira jókat, sikerült megnyernie a filmhez. A sztori egész jó, bár egy kicsit unalmasan indul.

Kellő izgalom (főként, mikor a legfélelmetesebb részeknél megszólalt mellettem a telefon, hát akkor majd kiugrottam az ágyból), miegymás. És akkor a vége, amit úgy rontottak el, ahogy az elő van írva. Nem mondom el mi az, de totál elkúrták az egész filmet vele. Mondjuk, nekem mindig is gyanúsak voltak azok a filmek, amiknek a hossza még másfél óra sincs. Egyszerűen kételkedésre adnak okot, mert nem hiszem el, hogy röpke 90 perc (vagy még annál is kevesebb idő) alatt, bármit is eltudnának mondani az alkotók. Sőt, ha nincs is mondanivalója a filmnek, nem hiszem, hogy ez az idő tartalmasabb vagy igényesebb szórakoztatásra is elég lenne. Eddig egyetlen kivétellel találkoztam csupán. Hangsúlyozom, egyetlen film volt, ami másfél óránál rövidebb, de mégis tetszetős számomra, ez a Sporttolvajok.

Viszont, amit senkinek, soha nem ajánlok az Elhagyott szoba megtekintése után, az az, hogy az életbe semmikor ne szálljatok meg útszéli motelban. NE!

(Mondjuk, nálam moteles filmek közül még mindig az Azonosság viszi a pálmát, bár gyanítom csak addig lesz ez így, míg meg nem nézem a Psycho-t). Ki tudja?!

Tegnap, munka után ellátogattunk a Tiszántúl legnagyobb állatkereskedéseként hirdetett helyre. Elsősorban Teónak szerettem volna venni néhány dolgot, úgymint alom és itató, ugyanis a most használt gyapot ("ötször olyan jó nedvszívó hatás és tízszer jobb szagmegtartó hatás" reklámszöveggel) nem vált be. Alig egy hete cseréltem neki almot és hát bizony, büdi, nem is kicsit.

Az állatkereskedésnek fotocellás ajtaja van, ilyen trendi hely és már a lépcső tetején meg kellett állnunk, hogy a bejárat mellett elhelyezett bazi nagy akváriumot megbámuljuk. Egyébként Zomával mentem, mert őt kértem meg, hogy kísérjen el, mivel karácsony előtt már voltunk együtt egy másik állatkereskedésben és már akkor is nagyon lelkes volt az állatok miatt, ezért gondoltam, hátha ez is tetszene neki. Jött is szívesen. Szerinte nem volt olyan nagy ez a mostani állatkereskedés, legalábbis semmivel sem volt nagyobb a múltkorinál. Tudja a fene, de valami miatt mégiscsak így hirdetik, hogy a Tiszántúl legnagyobbja...

Akkor elmondom, hogy miket láttunk! És hogy miket szeretnék. Előbb ezt.

Szeretnék kapni ez év folyamán picurka, soha-meg-nem-növő fehéregérkéket, icipici fejjel és parányi farokkal.

Meg szeretnék bambuszcápát, de minimum abból is kettőt, mert egy is nagyon félelmetesen néz ki, de azért a kettő az vagányabb, nem?

Lemminget is, de azt minenképp. A lemminget csak a Nils Holgersonból ismerem, igazit még nem láttam, de ez valami tünemény egy jószág. Icur-picur és selymesszőrű.

A fehéregereket nagyon sajnáltam, mert volt belőlük millió egy akváriumban, csak ki volt írva, hogy nem eladóak, hanem saját tenyésztésűek és más célokra vannak. Na vajon mire?! Odavetik őket élve valami nagy dög elé. Láttunk ott rengeteg kígyót is, biztosan azoknak szánják őket. :(

Láttuk Teó fiúmegfelelőjét is, azaz egy hím csuklyás patkányt is, de az valami óriási példány volt. Tudtam,hogy a fiúk nagyobbak, de ennyire.....

Meg volt Dumbo-patkány is, amilyennek korábban Teót is hittem, hát örülök neki, hogy mégsem az, mert bár a nagy füleik bejöttek volna, de ez a fajta szőrtelen is, az meg annyira nem volt szép.

Zoma kedvencei a múltkor és most is, a papagájok voltak, főleg a beszédesebbek. Amikor karácsony előtt elmentünk nézelődni, akkor a boltban volt egy hatalmas, de olyan fél ember nagyságú madár, az valami fülsértő hangon rikácsolt, Zoma meg odáig volt a gyönyörűségtől, hogy az neki kell, csak biztosan jó sokba kerül, ő néhány millióra tippelt, de hogy milyen jó metálénekes lenne ebből a papagájból, felvinné a színpadra és ott höröghetne. Aztán megkérdeztem neki egy eladótól a madár árát és csak háromszázezer, milliók helyett. Azért ilyen "olcsó", mert már hatéves és kevésbé tanítható, mint a fiatalabb példányok.

Most meg egy mindenféle madárnyelven beszélő jószágba szeretett bele. Nem tudom milyen fajta lehetett, valami papagájféle volt ez is, de legalább tíz madarat utánzott egszerre. Prüntyögött, csipogott, rikácsolt. Zoma kitalálta, hogy a legközelebbi alkalommal előveszi a telefonját és megtanítattja vele az R2D2-ös csipogást (mert ezt most nem merte kipróbálni)

Abból a sok mindenből, amit Teónak szerettem volna, csak kaja volt, mert ma érkezik áru, mint kiderült, de a rágcsálóeleség bejött neki, lelkesen szorította a mancsában és eszegette.