christaylor

Két dolog miatt írom meg ezt a mostanit, egyrészt, mert adós vagyok vele (bár, ezt rajtam kívül más nem tudja, mivel csak magamban határoztam el, hogy bevallom) és a kezdetek óta tervezem, hogy nyilvánosság elé tárom. Másrészt Yngának legyen már olvasnivalója, ha hazaér a fárasztó pesti munka után, spinning helyett. Ugyan foglaltam mára kettőnk számára helyet, de aztán úgy döntöttünk közösen, hogy ő fáradt lesz, meg ki tudja mikorra ér haza, ezért ma nincs tekerés. Majd bepótoljuk. Helyette írok neki estére olvasnivalót (amúgyis azt mondtam valamelyik nap, hogy majd elmesélem).

Vagyonbehajtási eljárás van folyamatban ellenem.

Azt hiszem, így mondják helyesen. Nem tudom biztosan, mert még nem voltam ilyesminek az alanya.

Fent az égben nyilván úgy gondolták, hogy nincs még elég izgalom az életemben, hát a nyakamba sóznak még egy ilyet is. Gyanítható volt egyébként, hogy hamarosan részem lesz valami hasonló szarban, mert mostanában nem sikerült semmiféle rossz dolgot kifognom (természetesen az állandóan jelenlévő gondok már nem számítanak).

Csupán azt történt, hogy három és fél évvel ezelőtt, mikor éppen ismét albérletbe költöztem otthonról, felvettem a diákhitelt. Ami már a megjelenésekor is undorító dolognak tűnt számomra. A sok hülye majd felveszi, mert milyen jó, ingyér’ pénzhez jutnak, aztán meg majd fizethetnek életük végéig. Tehát albérletbe költöztem januárban és februárban már alig volt munkám. Akkorra már sokadik éve dolgoztam egy cégnél, igaz, csak diákként, de minden áldott nap. Az év második hónapjától kezdve azonban úgy alakult, hogy vajmi kevés munka akadt, ugyanis az állandó német megrendelőink csökkentették a megrendelések számát, egyúttal ezzel azt is előidézve, hogy nálunk is kevesebb munka akadt. Azt a kicsinyke melót pedig, ugye nem a diákmunkásokra bízták (mit számított az, hogy rengeteget tizenhatóráztam korábban), hanem az állandóakra. Így történhetett meg tehát az, hogy februárban mindössze 25 ezer forintot kaptam fizetés gyanánt, illetve kilátásba helyezték, hogy az elkövetkezendő hónapok is hasonlóak lesznek. Ekkor igényeltem meg a diákhitelt, végső kétségbeesésemben. Mivel ennyi pénzből nyilván nem lehet megélni, kölcsönkérni nem igazán szerettem volna. A szüleim meg igen fiatal korom óta nem támogatnak anyagilag semmivel (bár, módjuk lenne rá). Úgyhogy diákhitel megigényelve, havi 25 ezrével. Ahogy visszaállt a munkahelyemen a rend, beszüntettem az egészet, de közben eltelt tíz hónap és összegyűlt 250 ezer adósság. A kamatokkal együtt ez már meghaladja persze a háromszázat is. Utáltam magam, mikor felvettem a hitelt, de jobb megoldást nem találtam akkor. Mielőtt valakiben felmerülne a kérdés, hogy nem kerestem-e közben más, rendes munkát, de kerestem, csak nem találtam. Diplomám még nem volt, mert épp suliba jártam, de szerencsém sem sok akadt, mert nem kellettem sehol.

Tehát ott álltam „némi„ tartozással, de akkor még nem aggódtam, mert még nem kellett elkezdenem visszafizetni. Ennek az ideje csak tavaly tavasszal jött el, akkor úgy gondoltam, hogy kétszer annyit fogok majd visszafizetni, mint amennyivel törlesztenem kellene havonta. Bankba be. Mondom az ügyintézőnek mit szeretnék, közli velem, hogy ez megoldhatatlan és ha én, ha havi hétezret akarok befizetni, akkor nyissak előbb külön számlát, ott gyűjtsem a pénzem és majd egyszerre a sokat átutalom a diákhitel központnak. Tiltakoztam volna, hogy én ezt nem így és nem akkor. Egy mondatban öt banki szakszóval elmagyarázta, hogy…. Valójában nem tudom mit, mert nem értettem, de akkor meguntam a szarakodást és eljöttem. Többet nem jártam a bankban, a befizetések megkezdése elmaradt. Aztán újabb albérletbe való költözés és úgy alakult, hogy már nem nagyon volt felesleges pénzem, amiből a havi részleteket törleszthettem volna. Ezért állt most elő a jelen helyzet.

Múlt hét kedden jött a levél, hogy irgum-burgum, vagyonbehajtás, ha nem fizetek azonnal, több, mint háromszázezret (egy összegben az egész hitelt, kamatostul). Sok vagyonom mondjuk nincsen, mert mindössze a telefonom van a nevemen, az meg mostanra már nem sokat ér. Az összes többi általam vásárolt holmihoz pedig nem kellett nevet adni. Tehát behajtani nem tudnak rajtam semmit, mert sem ingóságaim, sem pénzbeli vagyonom nincs.

Könyörgő levél ment a nagyhatalmú diákhitel központ zrt.-nek, hogy befizetek azonnal x összeget és engedjék a továbbiakban a havi törlesztést. Apám megfogalmazta a levelet, csak épp azt hagyta figyelmen kívül, hogy nem hanyagságból nem fizettem eddig sem, hanem mert nem volt miből. Azt gondolja, majd most valami csoda folytán lesz felesleges havi x ezrem ugyanerre a célra?

Tudom én a kötelességem, visszafizetni az államnak azt az összeget, amivel segített rajtam, eszembe sem jutott másként cselekedni, de ha egyszer nincs miből?!

Más sikkaszthat nyolcvan milliót, megússza komolyabb büntetés nélkül, én most azt a problémát is generáltam magamnak a nemfizetés által, hogy nem csak vagyonbehajtás, de még az adósok listájára is felkerültem és az elkövetkezendő ötven évre biztosítottam magamnak azt, hogy még véletlenül se kaphassak kölcsön az államtól semmire.

Én, aki még a piros lámpán sem mer átmenni, mert gyáva hozzá (meg van időm kivárni a  zöldet és mert nem szeretném elüttetni magam.). Miért velem történik ez is?!

Mondjuk, anyám legnagyobb problémája ezek után csupán annyi, hogy a polgármesteri hivatalnál ki van téve azok neve, akik ellen ilyen eljárás folyik és hogy most az egész község megtudja majd, hogy én (azaz szerinte mi) is közéjük tartozom (mivel a bejelentett lakcímem náluk van). Meg hogy a behajtók majd rendőrökkel jönnek hozzánk és az egész utca erről fog beszélni. Ennyi az összes gondja. Az, hogy most segíthetne, az eszébe sem jut. Az, hogy, ha három évvel ezelőtt segítenek, akkor most ez egy olyan dolog lenne, amiről még csak beszélnem sem kellene.

Az öcsém hozzáállása, aki körülbelül annyira ismer, mint ez a billentyűzet, amin éppen gépelek, mert szintúgy annyira érdeklem őt is, mint a szüleimet, neki csupán annyi hozzáfűznivalója volt ehhez az egészhez, hogyha ő lenne az apám, akkor már régen elküldött volna a ……. Rákérdeztem hova, azt mondta, jobb, ha nem tudom.

Ezt az újabb izgalmas dolgot az életemben mostanáig egy ember tudta, most már valamivel többen lesznek a bejegyzés által és nem kell majd annyi mindenkinek magyarázkodnom, hogy.

Tehát, ha nem megyek ide meg oda, nem azért lesz, mert nem szeretnék, hanem azért, mert az anyagiak esetleg nem engedik. Úgyis megteszek majd mindent annak érdekében, hogy eljussak olyan eseményekre és helyekre, ahová kedvem tartja és ahová hívnak, de sajnos kevés esélyt látok arra, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan én szeretném. Tehát nem megsértődni meg baszogatni, hogy már megint miért nem, hanem megérteni meg elfogadni, hogy azért, mert.

Tudom, hogy sokan látnának szívesen különböző helyeken, de ez van (igen Ynga, a holnap esti kocsmázás is ezen múlik háromnegyedrészt).

Majd lesz jobb. Tudom, én mindig csak panaszkodni tudok és valószínűleg Razide szerint ezt is megérdemlem.

Mostanáig is tökéletesen tudtam, hogy miért nem járok orvoshoz, azokon az okokon kívül persze, hogy rendelőszag, a várakozás, az ijesztő orvos a fehér köpenyében, stb.

Az általam felállított pontok, ami miatt kizárt, hogy meglátogassam a háziorvosomat: a., elmúlt hatvanéves, nem bízom benne, vínasszony már (nincs valami életkorhatár, ami megakadályozná őket abban, hogy egy bizonyos életkor után már ne praktizálhassanak?). b., kábé egy éve voltam nála utoljára, elmerészkedtem. Kérdezi, hogy akkor alacsonyabb árfekvésű gyógyszereket írjon-e ki? Bólogatok, hogy persze, olyat. Megyek a gyógyszertárba, fizetek. Hábazmeg?! Oké, hogy vannak ennél drágább pirulák is, biztosan akad nyolcezerért is, de komolyan, neki az alacsony árfekvés azt jelenti, hogy négyezerbe kerül a gyógyszerem??? És a c.: sosem mondja meg, hogy mi a bajom. Felőle lehet Lassa-lázam, maláriám vagy épp terhes is lehetek, én sosem fogom megtudni, mert megtartja magának a tudását. Meghallgatja mit mondok, majd kiírja a recepteket. Oszt ennyi.

Ezért ma elhatároztam, hogy mindenképp rákérdezek, kemény leszek.

Mivel kénytelen voltam elmenni hozzá délelőtt. Tegnap este az utolsó telefont az irodában már úgy vettem fel, hogy épp csak suttogni tudtam és erőtlen voltam, úgyhogy az ügyfél közölte velem, hogy úgy érzi, hogy nem beszélek vele megfelelően, mintha lenézném, amiatt, mert nem ért valamit. Legyen igaza! Pedig csak fáradt voltam és fájdalmaim voltak. :(

Éccaka már fetrengtem az ágyban a kínoktól, a nyál csak gyűlt a számban, én meg hatalmas sóhajok kíséretében tudtam csak lenyelni, annyira fájdalmas volt.

Tehát munkaidőben kiosontam a szomszédban rendelő orvosomhoz. Megérkezés, egy darab páciens előttem, ehhez képest 50 percet vártam arra, hogy bemehessek (és még én fizessek az ellátásért) .

Bejutok végre hozzá, bent 1 vén asszisztensnő, aki már elmúlt legalább nyolcvan, a  hallottak alapján az Erzsike névre hallgat, 1 fiatal asszisztensnő, aki semmi mást nem csinál csak stemplizik (egymás után bélyegzi a recepteket) és 1 középkorú asszisztensnő, aki nem szimpatikus, mert mindenkit letegez. Középen ott trónol maga az orvosnéni. Mondom, elfelejtettem a  betegkártyát, remélem nem baj. Nem, mondjam a nevem. Mondom. Orvosnéni odasúgja Erzsike asszisztensnek, hogy ez a Laczkó Magdi lánya. Előttem. Súgja. Évente találkozom vele csak, de ennek ellenére sosem tudja ki vagyok, csak a címem bediktálása után jön rá. És ekkor súg. Mondjam, mi a bajom. Belekezdek. Félbeszakít. Menjek fül - orr - gégészetre. Meg ír gyógyszert. Közlöm, hogy nincs hányingerem, ezt kétszer is megismétlem. Asszongya távoztomban, hogy a hányingerre akkor szedjek ezt meg azt. Gratulálok! Javasolja a fül---orr-- gégét, de beutalót már nem ad. A kiírt gyógyszer a torokfájásra csupán kétezer forint csak. És végig anyám nevén szólít, legalább ötször lemagdikáz. Távoztomban eszembejut, hogy nekem most elszántnak kell lennem és megkérdezni, hogy mi a bajom. Merthogy most sem mondta. Minek? Kérdem, nem tudja. Nem tudja, hogy fertőzök-e vagy ágyban kellene feküdnöm vagy mikorra leszek jobban, semmit.

Ismét megfogadom, hogy többet nem megyek hozzá. Jövőre meglátjuk.

Az egyetlen jó dolog az, hogy nemsokára elfogy a fogamzásgátlóm és decemberben mennem kellett volna újat íratni. Így meg legalább egy füst alatt kértem arról is egy receptet. Megspóroltam háromszáz forintot. 

Akkor elemezgessük csak! Megtehetném, hogy kommentbe magamhoz vagy emailben másnak, de mégis inkább így. Mert csak. És nem leszek kedves, mert egyébként sem vagyok az, ráadásként ugyebár idióta is vagyok, egyes emberek szerint (bár, igazán nem akarok olyat megsérteni, aki nem gondolt rólam ilyet, tehát valójában csak egy ember szerint), különben meg most takarítottam ki Szipi görényt és ez valami olyan
megrázó élmény volt számomra (nem, nem a látvány, hanem a szag miatt elsősorban), hogy eszembe jutott az, hogy : a., többet soha ugyanezt, b., nem mennék el az állatkertbe, mondjuka medvék gondozójának. Ott nap, mint nap meg kellene ezt csinálnom (Szipi előnyére legyen mondva, hogy nála elég csak hetente egyszer). Tehát ez a bűz olyan szinten volt rám hatással, hogy nem érdekel, hogy tündibündinek kellene lennem, a jóviszony megtartása érdekében, nem leszek az!

"Nahát, senki nem ír be semmi okosságot. Így jár az, aki nem ír
rendszeresen, elkopnak az olvasók. Akkor nekem jár az ördög ügyvédjének
szerepe."

És ha nem írok rendszeresen? Elvégre a blog függ tőlem, nem én attól, hogy mit és mikor írok bele. Ha nem írok hónapokig, mert épp küretem volt és az ágyat nyomom, akkor mi van? Elkoptak az olvasók, hát aztán? Razi, te talán mások miatt írsz? Mert én a magam szórakoztatására kezdtem el irosgatni. Közben csatlakozott hozzám néhány olvasó, örülök nekik. De ha nem olvasnak annyian, nyilván nem akasztom fel magam a tudattól, hogy napi egy-két olvasóm van csak. Ha kevesebben lesznek, hát legyenek, magamnak írok (illetve most éppen nem, mert válaszolok a reakciókra).

Rengetegszer van olyan, hogy van miről írnom, igen, sokszor akadnak jó dolgok is az életemben, egyszerűen mégsem sikerül napokig összehoznom egy normális bejegyzést a velem töreténtekről. Ennek az okát én sem tudom. Egyszerűen csak nem megy az írás . Most volt majd három hét kihagyásom, számos igen érdekes és jó élmény történt velem és mégsem blogoltam. Mert nem ment.

Nem érzem büntetésnek azt, hogy esetleg kevesebben fognak olvasni amiatt, mert néhány hétig nem adtam magamról életjelet. Akit érdekel, hogy mi van velem, úgyis megkeres más formában, vagy, ha nagyon nem bírja ki nélkülem, hát visszaolvas, hogy mégis megismerjen egy kicsit jobban.

És nem vagy ördög ügyvédjének kikiáltva, mert ha nem tűnt volna fel, hát egy kicsit igazat is adtam neked. Egészen mostanáig. Mert az ezután következő kommented enyhén felháborító.

Bár, azért a kéretlen tanácsaid és a rá nem látásod ellenére, annyit becsülök mondjuk benned, hogy a véleményedet az ember szemébe mondod, mégha csak ilyen módon is), de nem a hátam mögött hordasz összevissza mindent.
Ha én most mesélhetnék...... Hajajaj!

Na, folyt köv.! 

Hát igazán történhetne már valami jó is. Elsősorban egészségügyileg, de úgy egyébként is. Sokadik napja már, lassan két hete, hogy nagyon szarul vagyok. Nyilvánvalóan csak magamnak köszönhetem jelenlegi állapotom, ahogy az okos emberek mondják körülöttem, bár, ha megkínoznak sem tudnám megmondani, hogy most éppen melyik szabályt nem tartottam be. Nem öltöztem fel rendesen ,mikor kellett volna? Leültem a hideg kőre? Vagy mit csináltam épp most rosszul?

Végülis mindegy, a baj már megtörtént, csak az a helyzet , hogy nem tudok belőle kilábalni. Amikor úgy érzem, hogy már enyhül a nyavalyám, akkor kiderül, hogy egy nagy frászt, egyáltalán nem vagyok jobban. Mit sem érnek a gyógyszerek (igaz, orvossal nem is voltam a betegségemmel, mert miért?), a gyógytea, a C-vitamin, az izzasztós ágyban fekvés és a pihenés, a légúttisztítós cukorka vagy a forró tea. Az egyetlen jó az egész dologban, hogy klassz parfümillatú zsebkendőt használhatok orrfúváshoz (ez ilyen luxuszsepi, "sokszázrétegű"). Szeretnék már meggyógyulni, erőtlen vagyok és gyenge és utálom, hogy majd megfulladok a köhögéstől az ügyfelekkel való telefonbeszélgetés közben. Éjszakánként nem tudok aludni, bár csodálatosan hatásos gyógyteát iszogatok lefekvés előtt, de még ez is megakadályoz a nyugodt alvásban, ahogy leteszem a fejem a párnára, máris megjelenik a torokfájás, ami végigkísér egész éjszaka. Nyelni már nem is merek, csak óránként egyszer, annyira fájdalmas.

Az egészségemről való panaszkodás megszakítása végett hallgass zenét, Moonrivert, mert az szép. Persze, közben sajnálj engem. A film, amelyben elhangzik (Álom luxuskivitelben. Nem tudom miért nem felelt meg az eredeti cím, a Reggeli Tiffanynál?) valójában ritka szar, nagyon nehezen sikerült csak végignéznem anélkül, hogy kikapcsoltam volna. Hajlottam rá, hogy befejezzem a film lejátszását. Audrey Hepburn ide vagy oda, ez egy unalmas, egyáltalán semmilyen történettel nem rendelkező alkotás volt. Szerintem. Aztán lehet vitatkozni.

A másik meg az, hogy az erre a hétre tervezett programjaim közül mindössze egy valósult csak meg, hétfőn este. Ahhoz képest, hogy hétfőtől péntekig négy dologra akartam sort keríteni. :(

Hétfőn este médiaszemélyiségekké váltunk Sátánbarbie-val, legalábbis egy rövidke órára. Társműsorvezetők voltunk Atush, SzólaRádión jelentkező műsorában. Ebben pedig, mivel a retróról szól, alaposan kiveséztük a témát. Persze, felbukkantak olyan párbeszédek is, amelyeknek semmi köze nem volt a retróhoz (a vajaskenyér miért esik mindig a megkent felére). Sátánbarbie hozott nekem bacilusűző csodaszert a stúdióba, némi becherovka formájában, amit aztán stílusosan kávéscsészéből fogyasztottunk. Nagyon-nagyon izgultam adás előtt, meggyőződésem volt, hogy én leszek az, aki néha majd belevihog a beszélgetésbe, de érdemileg nem fog hozzájárulni a témához. A rádió végülis azért jó, mert az éteren keresztül senki sem látja, hogy te mit művelsz adás közben. Nálam az izgalom.állandó bokavakarászással és hajigazgatással járt. Ja, meg valaki a kezem ügyében felejtett egy tollat. Hát nem sokat feküdt az asztalon.

A szünetekben Sátánbarbie-val többször is megbeszéltük, hogy nem csak én, de ő is igen izgul. Hát én semmi jelét nem láttam rajta. Teljesen értelmesen, szerintem viccesen beszélgetettr. Bár, ha őt megkérdeznétek, lehet, hogy rólam nyilatkozna hasonlóképpen.

A műsor végén úgy döntöttünk, hogy jó este volt, örültünk, hogy ott lehettünk és Atush megígérte, hogy mehetünk majd legközelebb is. Nagyon szívesen, bármikor ismét, klassz votl. :)

Szerdán kimaradt az életemből a Fish-koncert, csütörtökön a dumaszínház, tegnap pedig ugye, a Folk Error, a már korábban említett okok miatt. Pedig annyira készültem már mindre, hogy elmehessek, de nálam különösen jól tud érvényesülni az ember tervez, Isten végez mondás. Most is, többek közt.

Remélem, legalább annyira számíthatok, hogy ma este elmehetek Terka szülinapi bulijára. Ha már meghívott több, mint egy hónapja.

Miközben írom a bejegyzést, a háttérzenét a blogomba linkelt dalok szolgáltatják. Adnák. De mostanra már a sokadikolyat találom, ami a linkeléskor még megvolt, mostanra már nincs fent youtube-on, mert ilyen-olyan okok miatt szükséges volt eltávolítani.

Összegyűjtöttem már egy pár számot, amit elénekelnék, ha igazán jó hangom volna, most bővült  a sor, Sheryl Crow-val és ezzel a  számmal.

Azt mondani valakinek, hogy "maradj még egy kicsit velem! ráérsz tíz perccel később menni!" az nem egy bonyolult dolog. Azt mondani valakinek, hogy"maradj még egy kicsit velem! ráérsz tíz perccel később menni!" és mindezt századjára, hát az egy olyan mondat, illetve kettő, ami nem hagyja el a számat (most már). Inkább szomorú képet vágok, oszt' had kérdezgessen, hogy mi a bajom. Mindennek oka pedig csupán csak annyi, hogy az előző alkalmakkor sem maradt, amikor kértem, most miért tenné? És hát, mert én meg makacs ember vagyok, inkább hagyom, hogy elmenjen kétségek közt és azon őrlödjön, hogy vajon mi bajom lehet már megint, mintsem, hogy egyetlen mondattal felvilágosítsam, hogy miért érzem rosszul magam. Inkább állok az ajtóban, sürgetem, hogy vegye már a kabátját, aztán meg majd megfagyva bámulom távoztában a hátát, titkon még akkor is abban reménykedve, hogy majd mindjárt visszafordul és odajön és megkérdezi iszonyat sokadjára is, hogy mi a baj. De nem jön vissza. Gondolkodom rajta egy pillanatig, hogy kirohanok az erkélyre és utánaordítok, hogy "ne haragudj! gyere vissza!", de valami belül nem engedi, hogy ezt megtegyem. Kikívánkozna belőlem az a nyomorult magyarázat, hogy nem szeretném, ha most így, ilyen hirtelen itthagyna és miért nem ér rá kicsivel később elindulni, de én ilyeneket nem kérhetek tőle, mert elvileg semmi közünk egymáshoz és nem élhetek eféle kérésekkel felé. Mert nincs jogom hozzá. Ugyan már megpróbáltam számtalanszor marasztalni, más alkalmakkor, mikor szükségem volt rá, hogy velem legyen, de mindannyiszor menni akart. Mert éppen volt jobb dolga.

Én meg inkább hagyom most már, menjen, ha akar. Ha nincs, ami velem tartsa még egy egészen kis időre, hát mit könyörögjek? Persze, hülye vagyok, mert megjátszani meg nem tudom, hogy jókedvem van, mert az nem megy. Mert belül meg mocskosul szomorú vagyok. Mgekérdezi persze, hogy sírni fogok-e, ha elmegy, na nyilván nem utána, hanem azért, mert látja, hogy valami nem stimmel. Mondom neki, hogy nem. Ahogy eltűnik az alakja a lépcsőházban, már kitör belőlem a görcsös zokogás (pedig tényleg nem akartam sírni), ennek következményeképp hevesen öklendezni kezdek. Egész héten beteg voltam, mára sem gyógyultam meg teljesen, ez így pont jó együtt a sírással. Az pedig, hogy az éppen elkezdődő Folk Error-koncert helyett még mindig a gép előtt ülök, csupán annak köszönhető, hogy nem merek elindulni, mert a hányinger a torkomban van, még mindig, és mert hideg van kint és különben is félek, mert sötét minden.

Basszus, ezt a mai koncertet is már tervezem, több mint egy hete, rengeteg kedves emberrel találkozhatnék pedig, ott lenne Ynga meg Dalma is (és neki külön örültem is, hogy láthatom), de nem érzek magamban annyi erőt, hogy elinduljak. Úgyhogy ma este valami más vár rám, mulatozás helyett. Az ágyam. Kicsit unom már.

Kiegészítés: a nap csúcspontja ezek után már tényleg csak az volt, mikor Teó, aki mostanáig kezesbárányként viselkedett, patkány volta ellenére (értsd: hagyta magát egy ujjal simogatni), miközben a feltöltött itatóedénykéjét  próbáltam behelyezni az akváriumába, belecsimpaszkodott az ujjamba. Foggal. Alattomosan és hirtelen. :(

Én mondtam tegnap este Yngának, hogy az imént látottak ismét írásra késztetnek, megszakítva ezzel a majd háromhetes blogszünetet. Nem mintha mostanáig nem lett volna miről írnom, sőt…. Nagyon is sőt, rengeteg minden történt velem ,amiről említést kellett volna tennem, csak egyszerűen nem volt kedvem. Amikor nekikezdtem az írásnak, akkor is volt, hogy egész álló nap húztam egy-egy bejegyzés megírását és a nyolcórás munkaidőm alatt mindössze pár sor rögzült csupán abból, amit szerettem volna elmesélni. Így aztán úgy találtam, hogy jobb nem erőltetni…

De tegnap aztán olyat láttam, amit muszáj megemlítenem. Ugyanis találkoztam élőben! életem első, igazi műmellével. Mennyire ambivalens már ez a kifejezés: igazi műmell. Illetve mindjárt kettővel is belőle. Természetesen ugyanahhoz a csajhoz tartozott mindkét példány.

Az úgy esett, hogy épp öltözködtünk spinning előtt. (Mondjuk itt, a férfiolvasóim kedvéért megemlíteném, hogy az öltöző bármiféle edzés előtt avagy után, nem maga a Paradicsom, mint azt sokan hiszik, ugyanis szép számmal öltöznek itt ilyenko,r igen sok kilóval rendelkező hölgyek is, továbbá 40 és 50 fölött lévő háziasszonyok avagy munkásnők, akik a munkából eljőve, de még nem hazatérve, itt vezetik le a feszültséget, majd egy jógaóra avagy egyórányi tekerés után hazatérnek, hogy a napi sok órás robotolást a tűzhely mellett folytassák.

Ezt most csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy nem ám csupa fiatal és csinoska lány vált ruhát az öltözőkben. Tehát felesleges az Egészséges erotikában látottakat itt hasznosítani).

A szekrényem környékén még véletlenül sem akadt szabad hely, ahova lepakolhattam volna, így hát üres padot kutattam szemeimmel. Amikor kiszúrtam a helyet, már észrevettem a lányt, aki fekete térdfixben, madzagtangában és hozzáillő melltartóban csacsogott barátnőjével. Ynga később megjegyezte, hogy milyen vékony és tényleg a vékonysága csak még inkább kiemelte a melleit. Vagy fordítva. A tökéletes cicijei kiemelték azt, hogy milyen vékony. És pont vele szemben pakoltam le a padra. Muszáj volt odanézni, mert vonzotta a szememet. Nem, nem a combja vagy az alakja, hanem konkrétan a mellei. Első gondolatom az volt, hogy „ Hé! Ez a csaj már legalább harminc, hogy a fenébe állhat így neki, mikor nekem 28 évesen már nem?!” (Jójó, nem panaszkodhatom, de azért bírnám, ha inkább nekem is úgy, mint neki). Aztán esett csak le, hogy hát a formája is túl tökéletes. Na, akkor villant be, hogy ez a nagy találkozás életem első szilikoncicijeivel. Igenis nagy élmény volt, mert, ha ez nem történik meg, akkor most nem blogolnék újra. Hálistennek, nem voltak annyira gusztustalanok, mint Kelemen Annának, sem annyira természetellenesek, mint Keleti Györgyinek. De mégiscsak az van, hogy nem igaziak….. Egyszer mondjuk, kipróbálnám, milyen a szilikonmell. Nem magamnak, beültetve a testembe, hanem fogásra, tapintásra. Valóban olyan fura?

Egyébként pedig betegeskedem, taknyolok meg nagyon fáj a torkom, a több hektoliternyi forró tea ellenére is. Megfertőzödtem valaki által, biztosan. Reggelente úgy kelek, hogy szólni sem bírok a fájdalmaktól. Kapar valami ott belül.

Amíg újra nem írnék, addig meg itt van néhány kereső kifejezés rám! Lehet mosolyogni avagy szörnyülködni, tetszés szerint!

Használt kurvák (erre azért kíváncsi lennék, hogy mit takar, mert a kurva, mint olyan, már magában is kifejezi azt, hogy használt, nem?).

Állatok nőket dugnak (milyen állatok, kérdem én. Állat állatok avagy jelen esetben az állat szinonimája a férfinak?).

Tejcsárda (az én fantáziám mocskos, tudom én, de az első dolog, ami erről a szóról eszembe jut, az nem ám a betérős-reggelizős-kakaóivós hely. Annak különben is tejivó az általánosan elterjedt neve, asszem’.

A Foo Fighters-ről meg nem tudtam eddig, hogy szeretem, de a múltkor már ráakadtam a Learn to fly-ra, most meg itt van az új számuk.

Meg a sok férfiból álló zenekar ellensúlyozásaképp, íme egy néni, Dina Caroll személyében.

És mert régen jártam már erre, ezért bónuszként még egy harmadik szám is ide. A kirakósfejű fickót tessék megnézni benne. A zenekarról egyébként annyit, hogy szlovákok, de nem olyan rossz dal ez. Ez most olyan magyarázkodás jellegű volt: szlovákok=azért jó a szám

Az van, hogy császárszalonnát eszem épp friss kiflivel, úgyhogy jó lenne, ha egyetlen ügyfél sem zavarna meg ezekben az örömteli pillanatokban.

Meg az is van, hogy elhatároztam, hogyha valaha arra vetemedem, hogy hajlandó leszek közönség előtt énekelni, annak ellenére, hogy bár hangom akad, de szerintem nem feltétlenül jó (a fenébe! biztosan nem véletlenül voltam öt évig énekkaros), tehát akkor 101 %, hogy eléneklem Bruce Dickinson Tears of the dragonját. Rettentően beletudnám élni magam, csinálnék olyan mozdulatokat is előadás közben, mint amiket a fiúbandák tagjai is szoktak, mikor arról énekelnek, hogy „annyira hiányzol” és „gyere vissza hozzám”. Na, ilyenkor tárják szét kétségbeesetten karjaikat, meg szorítják szívükre a kezüket. Érzem én, hogy nekem is menne ugyanez.

Aztán meg, Berni olyan szerelmes, mint a csacsi. Mondjuk, megértem,egy ilyen férfiba én is az lennék (és nem véletlenül írtam férfit, pasi, csávó és egyéb szinonimák helyett). Nem mintha tetszene külsőre, mert nem, de egyébként pedig …..Reggel itt lelkendezett, mesélte a fejleményeket, nekem meg boldogság töltötte meg a szívemet, esküszöm, hogy az volt, nem valami esetleg arra hasonlító érzés. A szép a dologban az, hogy viszonzásra találtak az érzései. A csajszi pedig engedélyezte egy neki küldött sms közzétételét, addig puhítottam. Mert ez olyan, hogy muszáj! Na, így hangzik: „Hölgyem! Ön teljesen levett a lábamról! Kérek engedélyt az udvarlás megkezdésére!” Hát nem szép? :)

Tegnap túléltem egy spinninget is, ami azért említésre méltó dolog, mert már jó ideje nem voltam edzeni, mivel az elmúlt hetekben felújították az A1-et, ahová járunk, én meg máshová nem mentem el időközben tekerni. Így esett, hogy tegnap este több, mint másfél hónapnyi kihagyás után, ismét „nyeregbe szálltam”, Ynga oldalán. Velünk tartott még Korcs és Geri is, akik nem szégyellnek férfi létükre ilyen sportot űzni (mondjuk, nekik még kifejezetten előnyös is, ha már maratonokra járnak). Egy idő után, éppen kezdtem azt hinni, hogy vége a mai órának, amikor kiderült, hogy nem, mert még csak a felénél járunk, ennek a hírnek nem nagyon örültem, mert pont kezdtem magam rosszul érezni. Nagyon elszoktam a spinningtől, ennél azért sokkal jobban bírtam a hajtást. Aztán óra végén szerencsére mások is úgy nyilatkoztak, hogy kemény edzés volt, így kicsit megnyugodtam, hogy csak részben velem volt a gond.

Befestettem a hajam, nem volt olyan vidám dolog este tízkor hajat mosni, de úgy voltam vele, ha már egyszer kigondoltam, hogy nekem most barna hajam lesz, akkor véghez is viszem a tervem. Így aztán spinning után zuhany és a festés következett. Mivel még viszonylag rövid a hajam, így egyedül is képes voltam befesteni. A festékre, amit vettem, azt mondta az eladónéni, hogy speciális, mert kifejezetten sötét hajra fejlesztették ki, hogy mindenféle szivatás meg egyéb hajkínzásos dolgok nélkül is világosítson annak színén. Ezért vettem szép barna színűt. Ezzel szemben, szerintem ugyanolyan a színe, mint amilyen előtte volt. A fenébe már, hogy nem lehetek világosabb, csak olyan szörnyű dolgok árán, mint a hidrogén és társai. Talán kétszer volt eddig leszivatva a szín a hajamról, úgy tönkretette mindkét alkalommal, hogy heteknek kellett eltelniük ahhoz, hogy ismét rendbejöjjön. Nem szeretném ezt mégegyszer megkockáztatni. Most jelenleg arra várok, hogy befáradjon az első ember (az utánam érkező első, persze) az irodába, aki Berni lesz és megcáfolja az állításom, miszerint nem változott semmit a hajszínem.

Az meg már bizonyos, hogy True ittas állapotban is emlékszik a legtöbb dologra, arra mindenképpen, hogy azt találtam mondani múltkori mulatozásunk alkalmával, hogy megszabadítom az egyik patkányától. Ennek következtében most egy kispatkány boldog? tulajdonosa vagyok/leszek.

Történt ugyanis, hogy hetekkel ezelőtt vásárolt magának egy patkányt, mert arra vágyott (ízlések és pofonok, nekem a görény a szívem csücske, neki ez kellett). Hazavitte szépen, azt mondták róla, hogy még fiatalka példány. Ehhez képest, Truenál töltött első hetének végén megszült. Méghozzá rögtön tíz kicsi patkányt. Így True ottmaradt tizenegy rágcsálóval, örült neki nagyon. Gondolta, visszaviszi őket az állatkereskedésbe, ahol azt mondták neki, hogy rendben, bátran hozza őket, kígyóeledelnek. Ez már neki is sok volt, így azt gondolta, hogy inkább megtartja mindet. Ezután kezdte el ajánlgatni őket, de az emberek nem igazán szeretnének patkányt tudni az otthonukban, pedig tényleg igazán helyesek. Aztán a múltkor annyira tetszettek, hogy kinéztem magamnak az egyiket, miszerint majd őt hazaviszem. Még nevet is találtam számára: Teodor. Akkor, kicsit ittasan ez nagyon viccesen hangzott, lehet becézni is, Teónak. Ez kifejezetten akkor lesz mulatságos, ha kiderül, hogy lány, ugyanis a múltkor még nem lehett megállapítani a nemüket. Izé, most zavarban vagyok, mert évek óta nem volta olyan állatom, amelyikről ennyit kellett volna gondoskodni. Mert ugyan ott vannak a macskáim, de ők elvégzik maguknak a szabadban a mindenféle dolgaikat, ez a kis dög meg egyesegyedül csak rám hagyatkozhat. Úgyhogy jövő héten megyek érte. Esküszöm, nem tudom hova tegyem, bepánikoltam!

Ezt meg hallgassátok meg, mert biztosan ismeri mindenki, de akkor is jó!

Ezt nem biztos, hogy ismeritek, de ajánlom ezt is meghallgatásra, mert minő véletlen, ez is jó szám!

És utálom, hogy holnap is munka, mégha csak kettőig is, de épp beleéltem volna magam abba, hogy a hétvége következik. :( És nem, egyáltalán nem hat meg, hogy hosszú hétvége jön és három napig semmittehetek.

Amúgy az időrendi eltérésekben a bejegyzésben azért lehet gond, csak szólok, ha valaki nem tudna valamit a helyére tenni, mert az egész mindenséget már tegnap elkezdtem írni, aztán csak ma jutottam el a befejezésig.

Érdemesebb lett volna fel sem kelni ma reggel. Talán nem történik velem ennyi szar dolog.

Az olyan napok egyike volt a mai, amiket elejüktől a végükig kiiktatnék az életemből.

Én is bántottam, engem is bántottak Mindegyik elkerülhető lett volna, de nyilván a sors akaratából igy kellett ma mindennek történnie. Emlitettem már, hogy hiszek a sorsban? Pedig igen. Úgyhogy nyilván minden azért történt igy, ahogy, mert a későbbiekben ezeknek is lesz jelentőségük vagy legalábbis szerepük valami egészen más dologban.

Sokadik világmegváltó beszélgetésünk után úgy döntöttem, hogy ma kiiktatom őt az msn listámról, tegnap csak letiltottam, de úgy nem volt jó, mert láttam, hogy mikor van fent msnen, igy ma ismételten hosszú beszélgetés után töröltem is onnan. Hogy erre volt-e szükség, nem tudom. De más megoldást egyenlőre nem tudok. Hogy ez helyes-e, amit tettem, arra azt mondom, hogy nem, nem az. De majd idővel kiderül, hogy megérte-e ma igy cselekednem. Kerülni fogom továbbá, ahol csak tudom. Neki nem lesz jó igy, most még nekem sem, csak abban bizom, hogy idővel majd másra fordul a helyzet és eljön majd az a  nap is, amikor már úgy tudok ránézni, hogy nem érzek semmit, de semmit. Akkor talán majd tudok rá barátként is tekinteni, addig nem megy. Nekem többet jelent. Most. Még.

Addig meg, míg nem változik valami, addig meg belehalok a fájdalomba és ez nem valami szar frázis, mert milyen jól illik ide meg milyen teátrálisan viselkedem és azért mondok ilyeneket, a frászt, ez igy van sajnos. L

Kezdődött ezzel. Kicsit legalább örülhettem, hogy  este Levivel megyek dumaszinházba, Örültem egyiknek is, másiknak is. Megbeszéltük, hogy utána beülünk majd meginni egy sört is.

Úgy volt, hogy kapok ajándékba valakitől egy jegyet az előadásra. Délre ez másként alakult és már nem volt meg az ajándékjegyem. Gondoltam, sebaj majd munka után kimegyek az egyetemre diákjegyet venni, mert csak ott lehet. Igyekeztem, ahogy tudtam, hogy minél előbb odaérjek, e a rossz érzés már hatalmába keritett, ahogy közeledtem a jegyiroda felé. És lőn…. A diákjegyek már mind elkeltek ma estére. Pedig úgy vártam, mert Badár is lett volna és őt kedvelem meg Hadházi László meg egy csomó ismerős ember a helyszinen. (Azért a csaj megpróbálta rámtukmálni a felnőttjegyet 1800-ért, mondván, hogy az a helyszinen már 2200 forint lesz és igy most megtakarithatnék, komoly 400 forintot. Csak annyit mondtam neki, hogy „hidd el ,nem azért akartam diákot venni, mert van felesleges 1800 forintom” Csúnyán nézett rám távoztomban, pedig igazam volt.

Gyönyörü idő volt, nem akartam hazamenni már négy órakor, úgyhogy bolyongtam egy kicsit még, kerültem hazafelé egy iszonyat nagyot, majdnem másfél órámba került, míg hazasétáltam. Mert ilyen időben a busz kizárva. Hazafelé jöttömben leültem az egyik padra, tördeltem a kezem és mi mást tehettem volna, gondolkoztam mindenfélén. Ez annyira legyengitett, hogy felállni sem volt erőm már egy idő után, ott ültem nagyon sokáig. Aztán valahogy csak összeszedtem magam és elindultam.

Bodroshajú Dalma pedig pont akkor hivott, mikor majdnem hazaértem. És utolsó szemét vagyok, mert hetekkel ezelőtt én hoztam fel neki, hogy menjünk majd Jurij koncertre októberben és erre én felejtem el és nekem lesz aznapra más programom. Neki meg nyilván fontos volt és számitott rám, mert felhivott emiatt. És most kibaszott lelkiismeretfurdalásom van. Amiatt, hogy vajon hogyan fogom birni azt, amiről a bejegyzés elején irtam, mert én egyáltalán nem érzem magam ehhez elég erősnek, rosszul érzem magam amiatt is, hogy cserbenhagytam Dalmát (bár, most tudom, hogy irni fog majd, miután ezt elolvasta, hogy „jajaj, ne érezd már igy. majd máskor!” de akkor is….). És persze, Levivel sem beszélhetem meg a ma estét, bár, nyilván ő majd azért nélkülem is elég jól fog szórakozni.

Mielőtt feljöttem volna a lakásba, vettem egy üveg vörösbort, hogy akkor majd iszom, de kénytelen voltam észrevételezni, hogy Krlány is elment itthonról valamerre, gyanitom, hogy igen későn jön. Pedig olyan jó lett volna valakivel találkozni ma….Nekem mindegy lett volna, csak valami kedves ember lett volna legalább. Már inni sincs kedvem egyedül. Azt sem tudom mi a francot csináljak este?!

Na jó, ez most tényleg valami ritka nyavalygósra sikeredett post lett, de hát na… Mostanában nem nagyon volt ilyen. Vagy legalábbis ennyire keserü hangvételü.

Úgyhogy most perpillanat üvöltettem a Betti-féle jó zenét, egészen addig míg át nem csönget majd a szomszéd, de jelenleg másképp nem is tudnám elviselni a dalokat, csak ilyen hangerővel. Orditson, üvültsön, ha már én nem tehetem.

Remélem, nem haragszik meg, ha még egy számot idelinkelek az ő repertoárjából, de annyira nagyon muszáj. Hetekkel ezelőtt hallgattam meg ezt is, de azóta naponta ötször. Valami félemetesen jó! Esküszöm, többször nem fordul elő, hogy számokat kölcsönzök tőled, megigérem!

Van ez az alvás dolog, mint téma, és hát nálam ez nem olyan egyszerű dolog ám, szóval, ma ebből születik bejegyzés. Tudom, hogy a kutyát sem érdeklik az én alvási szokásaim, de mivel ez én blogom, ezért mégis ma ez lesz napirenden. :)

Na tehát (mellőznöm kellene már a na szócska használatát, gyakran felbukkan blogban, az életben kevésbé használom), aludni határozottan jó dolog. Meg hasznos is. Főként, ha hagynak nyugodt körülmények közt pihenni.

Volt időszak, mikor igen keveset aludtam csak, nekem a napi 5-6 óra kevésnek számít. Ennyi alvás mellett mosott szar vagyok egész nap. Szükségem van legalább 7 órányi feltöltődésre. Vagy még egy kicsit többre is. Egyébként pedig nem tudok nagyon sokat aludni egyszerre, mert legkésőbb fél nyolckor mindenképp felkelek. Ha éjszaka mulatozni voltam és hajnali háromkor kerülök ágyba, akkor is. Igaz, ebben az esetben aztán napközben legalább kétszer, rövid pihenőt kell tartanom, hogy rendben legyek. A hétvégi alvás is kilőve a belső órám miatt, mert akkor is nyolckor ébren vagyok és nézem a meséket (mondjuk, fura is volt a múltkor, a Mátra-maratonon, mikor kocsmáztunk, mert hajnali kettőkor feküdtünk le és délelőtt tizenegykor keltünk és tudtam odáig aludni. Biztosan a tiszta, hegyi levegő miatt ….).

Hétvégéken viszont roppant jó dolog délutáni szunyókálásokat tartani, főként ebéd után, mikor már tele van a pocak és kis megnyugvásra vágyik. Akkor a legjobb másfél-két órácskára ledőlni. :)

Amitől biztosan pihentető éjszakám lesz, az az alkohol. Bármennyit is ittam az este vagy éjszaka folyamán, körülbelül két másodpercembe telik elaludni, miután hazaértem. Amint a fejem érintkezik a párnával, már alszom is. Az alkoholnak ez az egy előnye van az életemben. :)

Egyébként képtelen vagyok egy helyben maradni éjszaka. Aludtam már olyan emberrel, aki reggel ugyanabban a pózban feküdt, mint mikor elaludtunk. Ezt képtelen vagyok felfogni. Gyakran muszáj forgolódnom, egyik oldalról a másikra, testhelyzeteket váltanom. Olyan alakzatokban szoktam elaludni, hogy sokan kiröhögnének, ha látnának ilyen alkalmakkor. A magzatpózt alkalmazom a leggyakrabban amúgy, ezt az utóbbi időben megfigyeltem, állítólag így aludni azt jelenti, hogy biztonságra vágyik az ember. És, ha fázik a kezem, igenis, hogy a lábaim közt melegítem. :) Mert az jó.

Berni, akivel az abádszalóki csapatépítéskor egy sátorban aludtam, azt mondta, hogy éjszaka dorombolok, mint egy kiscica. Én eddig még csak a nyüsszögéseimre figyeltem fel.

A nyüsszögést biztosan ismeri mindenki, csak esetleg más néven. Nincs rá hangutánzó szó kitalálva, ezért nem tudom leírni, milyen is lehet. Gondolom, mindenkinél másképp hangzik!

A két legrosszabb dolog alváskor, ami csak megeshet velem és utálom őket teljes szívemből, az egyik a vádligörcs, a másik, amikor rámjön a rángás.

Az első talán nem ismeretlen egyesek számára, nálam valamilyen furcsa módon elsősorban éjszaka fordul elő. Az egyik legfájdalmasabb dolog, amit valaha is átéltem. Épp kinyújtanám a lábam, mikor irtózatos fájdalom hasít a vádlimba. És tudom, hogy a leghasznosabb az lenne, ha masszíroznám, de a fájdalom annyira megbénít, hogy csak tehetetlenül fekszem, könnyes szemmel azt várva, hogy elmúljon egyszer. Ha tehetném, ordítanék legszívesebben ilyenkor, annyira rossz, de erre még nem volt példa múltban. A legszarabb, mikor egyszerre mindkét lábammal ez történik. Nem ártana megvizsgáltatnom valami hozzáértő emberrel, azt hiszem, mert ez így nem egészen normális dolog.

A másik utálatos dolog a rángás, amire minden egyes alkalommal felkelek. Ez pusztán biológia történések sorozata és szerintem elég érdekes a magyarázata, csak ne velem történne meg annyiszor. Mondjuk, még mindig ritkábban fordul elő, mint a vádligörcs.

Tehát, az agyad érzékeli alváskor, hogy lelassul a légzésed és ezt észlelvén azt hiszi, hogy baj van, ezért jeleket küld a testednek, ingerek formájában, hogy figyelmeztesse. Ilyenkor történik az, hogy a tested önkéntelenül összerándul, teljes egészében.

Amúgymeg aludni a legjobb körülmények közt a legélvezetesebb. Puha, meleg takaró vagy pléd, a paplan gombos rész mindig a lábam felől, se nem nagyon puha, se nem túl kemény ágy, KISPÁRNA (elengedhetetlen), nem árt, ha van valami plüss is velem az ágyban, ne lógjon ki a lábam a takaró alól, mert az legkellemesebb alvást is eltudja rontani.

Sok-sok éven keresztül egy rózsaszín medvével aludtam, amit még a tízévesen, karácsonyra kaptam a nagymamámtól. Imádtam. Aztán bizonyos körülmények hatására lecserélődött egy sárga kezeslábasba bújtatott nyúlra. De már ő sincsen meg. Egy ideje már nem alszom semmilyen játékállattal, csak a kispárnámat szorongatom helyettük.

Ami a magánéleti alvásaimat illeti, úgymint mással aludni, arról csak két mondatban vagyok hajlandó nyilatkozni. Az is nagyon klassz dolog, szükségem is lenne rá, de sok esélyem egyenlőre erre nincs. Mondjuk, a heti hét napból hétszer együttaludni valakivel dolgot azért csökkenteném, mondjuk, csak heti öt alkalomra. És szeretek ölelni, bújni, fészkelődni és elégedetten mormogni ilyenkor. Ez utóbbiak titkok, ne mondjátok el senkinek, hogy ilyen érzékeny izé, szóval, hogy ilyen vagyok.

Szeretek álmodni is és aminek különösen örülök, az az, hogy nagyon gyakran álmodom is. Vannak, akik ugyanezt nem mondhatják el magukról, nekem nincsenek hálistennek ezzel gondjaim. És hihetetlen sok éber álomban volt már részem, szerintem ez sem egy olyan hétköznapi jelenség, hogy valaki ennyi éber álmot produkáljon, mint én.

Az éber álom az, amikor tudod irányítani az eseményeket, történéseket, álmodban.

"Amikor alvás közben valaki tudatában van annak, csak álmodik: felismer egy fantasztikus elemet (pl. tud repülni), vagy felismeri az álmodás érzését. az éber álmot látók erősebb egyéniséggel és nagyobb tehetséggel rendelkeznek. Számos terapeuta az ember belső lénye fejlődéséhez vezető út lényeges elemének tekinti - alkalmat ad arra, hogy máshogy reagáljunk, mint egyébként tennénk. Ahelyett például, hogy elmenekülünk álombéli üldözőnk elől, szembefordulhatunk vele."

A legjobb pedig, hogy nagy többségben emlékszem is az álmaimra, miután felkeltem.

Szerintem ennyi elég, sokat írtam erről az egészről, nem hittem volna, hogy ennyi mondanivalóm van ebben a témában. Ha valami eszembe jut még, akkor úgyis kiegészítem még azzal is.

A legszuperebb dolog pedig, amikor a tiszta, ropogós ágyneműbe beleveted magad, meleg pizsiben, lezuhanyozva, jószagúan, frissen mosott hajjal.

A sok hülyeségért cserébe hallgassatok jó számokat (csak nagyon régiek, az nem baj?)!

Free: Alright now (ezt nem hiszem el, 37 éves dal)

Billy Joel: Piano man (lemarad az években, „csak” 33 éves)

Mivel semmiféle érdekes dolog nem jut eszembe ma, amiről írhatnék, ezért:

1. : néztem a hétvégén mitológiai szörnyes- fantáziás-lényes-hősös filmet, 2×2 órában. Egészen véletlenül csíptem el az egyik adón, szombat reggel, mindössze tíz percről maradtam csak le, az meg nem olyan számottevő kiesés. Így tehát leültem izgis filmet nézni, ami a valóságban visszafeküdtem az ágyba és magamra húztam a takarót cselekvésben nyilvánult meg. A gonosz királyt Dennis Hopper játszotta, alig ismertem fel a sok szőr alatt (mert volt hatalmas szakálla meg sok hajfonata meg miegyebe neki). Gondolom, azért az olyan nevek, hogy Médea, Castor és Pollux, Herkules, Orpheus, mindenkinek mondanak egy keveset. Ők voltak a főszereplők. Az ilyen mitológiás filmeket amúgy is kedvelem, az egyik nagy kedvencem ebben a témában az elég régi készítésű ugyan, 1981-es, de még mindig megnézem bármikor, sokadjára is. Ez a Titánok harca. A mostani pedig Az aranygyapjú legendája volt. Ennek a második részét tökéletesen időzítették, mert ahogyan vége let, nem sokkal később már kezdődött is a Star Trekem.

2. : anyám az elmúlt két napban, amit náluk töltöttem, mellőzte az „ennyi idősen már kosztümökben kellene járnod” mondatát, helyette hallhattam a „te korodban már nem hordanak tornacipőt” megjegyzést. Kellett nekem megmutatnom az új cipőmet! :(

3. : nő a hajam. Illetve, eddig is nőtt, de most már nem próbálom meg ezt megakadályozni olyan módszerekkel, hogy kétcentisre vágatom. Tettem ezt legutóbb az Efott idején, akkor jó pici volt, azóta fodrász közelében sem jártam, mert nem volt kedvem mostanság vágatni. Különben is közeleg a hideg és fázni fog a fejem icipici hajjal. Szóval nőjjön csak, aztán majd tavasszal, mikor végre már a vállamig ér, majd gondolok egyet és ripsz-ropsz levágatom.

Lassan kezdhetem elfelejteni a hajzselét, mert hosszabb hajat már mi a fenének zselézni? Helyette előkerülnek majd a hajcsavarók. Hajcsavaróval aludni maga a rémálom egyébként, de ettől lesz szép göndör a hajam. Olyan baris. Mert alapból hullámos, de ez is csak akkor látszik, mikor már kicsit hosszabb, szóval, lassacskán észlelhető lesz ez is. :)

4. : Tegnap néztem még ismeretterjesztő filmet is a tasmániai ördögről, amit először igen helyes jószágként könyveltem el, egészen addig, míg meg nem láttam a párzási szokásait. Most már nem is akarok ilyen állatot. Helyette inkább egy pöttyös erszényes nyestet, mert azt is mutogatták tegnap, mint őshonos, tasmán állatot.

Mert ez a tasmán ördög olyan ám, mint az ősember, de teljesen. A gerjedős időszakban, a  nőstények elindulnak párt keresni, de nem felel meg nekik akárki, mert főként idősebb és nagyobb hímeket gyűjtenek be, teszik ezt azért, hogy mindenképpen biztosítsák magunknak azt, hogy legalább egy gyerekük szülessen. Mert az, hogy nagy és erős a hím, az már náluk valamilyen formában garantálja azt, hogy tutira nemzőképes. Amikor végzett az egyik ördögfiúval, akkor megy a másikhoz és amikor már kellőképpen belefáradt az izélésbe, akkor felhagy a keresgéléssel, remélvén, hogy már elég spermát gyűjtött össze. Nagyon rövid ideig, mindössze 21 napig vemhes csak és ritka csúnya kölykei születnek, merthogy: a., pucérak, vagyis szőrtelenek, b., nagy a fejük és kicsi a testük, c., a szemük viszont hatalmas.

Aztán ezek a kis élősködők négy hónapon keresztül ki sem mozdulnak az anya erszényéből, csak odabent kúsznak-másznak. És mikor anyaördög hazatér a vadászatból, a négyhónapos cipelgetés után pont akkor döntenek úgy a kölykök, hogy kimásznak végre játszani és rendetlenkedni, mikor az anyjuk épp ledőlne és megpihenne egy kicsit. Ez tényleg így volt a filmben minden, ahogy leírtam.

De ami miatt meg azt mondtam, hogy az őseinkre hasonlítnak, az az, hogy amikor megtalálja a lányördög a fiút, akkor az (mármint a fiú a lányt) a fején lévő szőrnél fogva megragadja és métereken keresztül vonszolja. Annak ellenére, hogy a nőstény végig visít, állítólag élvezi ezt. Lehet …..

Ezt követően ÓRÁKON keresztül közösülnek (hát így mondták a filmben, most mit csináljak?) és mindenféle pozitúrában (láttam a két szememmel, hogy szemből is meg hátulról is) és a hím majdnem átharapja az alatta vergődő nőstény nyakát. Na, hát így megy ez náluk.

5. : majdnem szívrohamot kaptam a minap, amikor egy interjúban megpillantottam James Hetfieldet, aki kétcentis kefefrizurával nyilatkozott épp, ráadásul az a kevéske haja is hátra volt nyalva, plusz kicsinyke szakálla volt csupán, az arcát intelligensé tevő szemüveget viselt ÉS nem volt bajusza. Lehetséges, hogy az utóbbi időkben már ilyen külsővel mutatkozott, mivel azonban nem követem nyomon életének minden percét, nekem ez is újdonságnak is számított. És bizony, nem tetszett, amit láttam. Mint egy jobbfajta sorozatgyilkos úgy nézett ki. Pedig olyan szép ember volt egykoron. :(

Ja, és ez a kedvenc számom tőlük. Biztos, hogy nem ez a legjobb, de akkor is.

Fúúú, hát ez a tegnap délelőtt ez merő egy orgazmus volt számomra. Legalábbis azzal hasonló szintet elérő öröm lett úrrá rajtam. Köszönhető pedig mindez annak, hogy az egyik kedves kolléganőm bizsuhegyekkel borított el. Mert, ha még nem említettem volna, pedig de, mert emlékszem is rá, nagyon- nagyon súlyos bizsufüggőségben szenvedek. Mondhatni, hogy a bizsuk rabságában élek.

Minden akkor kezdődött, mikor apám úgy kilenc vagy tízéves koromban hozott haza néhány csomag gyöngyöt, amit valamelyik kollégája sózott rá (mondjuk, ezt is nehezen tudom elképzelni, amint katonatisztek egymás közt gyöngyökkel üzletelnek). Én meg elkezdtem szépen fűzögetni. Kifejezetten rákaptam a gyöngyfűzés ízére. Voltak szép karkötőim meg nyakláncaim, igaz, akkor még nem túl nagy fűzési tehetséggel megáldva, csak egysorosak.

Ötödikes koromtól kezdődően az volt a mániám, hogy a füleimbe más-más fülbevalókat tettem.

Közben pedig szépen folytattam a gyöngyfűzést, csak már egy kicsit komolyabban. Néha lenyugodtam, aztán időnként feltámadt bennem a vágy ismét, hogy újra gyöngyökkel szöszmötölhessek. Ma sincs ez másképp, egyszer megunom az egészet, akkor felhagyok vele hónapokra, aztán hosszú idő elteltével rájövök, hogy én ezt csinálni akarom, akkor két hétig csak gyöngyöt fűzök.

A bizsubuziságom pedig észrevétlenül alakult ki, nem is tudom, hogy mikor. Főleg, hogyha azt nézzük, hogy most vagyok 28 éves, és erről a függőségről tudok már vagy hat-hét éve, akkor bizony kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez nem egy újkeletű dolog.

Imádom a bizsukat, imádomimádomimádom! Nem a strasszköves-kristályos féléket, hanem az összes többi létező anyagból készültet. Nem érdekel az arany meg a gyémánt (mondjuk, olyanom még sosem volt, tehát egyenlőre nem teszek felelőtlen kijelentéseket), de annál inkább a gyöngy, a tűzzománc, a fa, a műanyag, az egyebek. Nincs is annál szebb pillanat, mikor meglátod álmaid ékszerét, aztán meg is veszed magadnak (persze, ez az érzés minden egyes alkalommal megújul, mikor három nappal később ismét ott van előtted álmaid ékszere, ám ezúttal egészem másképp néz ki).

Egyébként nem mindenkinek áll jól a bizsu, úgy értem az a fajtája, amit én hordok. Elsősorban a többsoros, hosszú gyöngynyakláncokra bukok, de felőlem jöhet más is.

Na most, ugyanakkor többen mondták már nekem, hogy 1.: jól állnak, 2.: tudom hordani is őket. Azért ilyen megállapítások alkalmával dagad a májam rendesen. :)

A lényeg pedig az, hogy van nálunk kábé három hete egy új munkatárs, Adrienn személyében, akit értékesítőnek vettek fel és fiatal kora ellenére igen jó ízléssel öltözködik. Egyébként pedig úgy néz ki, mint Hófehérke, mert fehér a bőre meg nagy szemei vannak és  a plusz a majdnem fenékig érő fekete hajzuhataga. Szóval, tegnapelőtt valahogy szóbakerültek a bizsuk, hogy látja, hogy én szeretem meg hordom is őket és neki is nagyon sok van (itt közbeszúrtam, hogy nem hiszem, hogy több, mint nekem) és ha nem baj, akkor hozna nekem néhányat, amiket ő nem hord valamilyen okból kifolyólag. Szívesen nekem adja őket, ha tetszenek. Hogy nem baj-e? Te jóisten, bár mindenki ilyen kedves, aranyos felajánlásokkal élne irányomba! A világ legboldogabb embere lennék!

Rábólintottam és erre tegnap beállít egy nagy szatyorral, külön válogatva a nyakláncok benne, külön a szettek és külön a fülbevalók. És akkor kiszedegettem őket, gyönyörködtem, sóhajtoztam, nézelődtem, csurgott a nyálam, képzelegtem és a többi…..

Ezért mondtam, hogy felért egy orgazmussal (hálistennek, van tudomásom róla, hogy milyen is az, tehát van viszonyítási alapom!). :)

Hazavittem őket és még egy órácskát elszórakoztam azzal, hogy felpróbáltam mindet és illegettem magam a tükör előtt. Olyan voltam, mint egy kislány, aki megtalálja az anyukája ékszereit és muszáj megnéznie magát, hogy hogyan áll rajta ez vagy az.

És még most is, kellemes, borzongató érzés tölt el, ha arra a rengeteg szépségre gondolok, amik otthon várnak engem.

Amit viszont kicsit szégyenlősen vallok be (tehát megtehetném, hogy nem mondom el), de azért mégis, az az, hogy összeszámoltam, hogy a tegnap kapott nyakláncaimmal összesen most már hány ilyenem van. Megmondjam? Megmerjem mondani? Izé. Hát hetvennégy. Számmal is, félreértések elkerülése végett, 74. A csüngős fülbevalóik a gyengéim, azokból meg 46 pár akad.

Betegségnek számít már ez, amit művelek? Remélem, még nem. Vagy legalábbis még nem vagyok olyan súlyos stádiumban.

A film, ötször.

Igazából nem is lenne erről most kedvem írni, de már tegnap elhatároztam, hogy ezt is blogolni kellene majd valamikor. Aztán meg, inkább most, mint soha. Mert ha nem teszem meg ma, akkor meg csak úgyis elfelejtem majd, azt meg nem szeretném.

Úgyhogy elsőként a múlt csütörtöki filmről, ami a Terminátor 2. volt. Régen láttam, ezért most a két és fél órás hosszúság egy kicsit meglepett, mert rövidebbre emlékeztem. Ámde, ez nem jelenti azt, hogy ez egy unalmas és élvezhetetlen két és fél óra lett volna. Sőt… Ez egy olyan időtartam volt, amikor pont, hogy lefelejtkeztem az órákról, mert pörögtek az események (és csak azt hajtogattam magamban, hogy: ”mégmégmég!”). Nem ez Scwarzenegger (továbbiakban csak Svarci) legnagyobb színészi alakítása, de ezért a filmért is szeretjük. Viszont Linda Hamilton még mindig ronda, nem tudok megbarátkozni ezzel a nővel (hogy mit látott benne annak idején James Cameron?). Számolgattam egy kicsit és az jött ki, hogy,ha Linda épp a film megnézése előtti napon volt 51 éves (jó vín már), akkor a film forgatásakor volt 35, miközben egy 29 éves nőt játszott, szerepe szerint. Szintén filmbuzi ismerősöm szerint, csak a haja miatt látom azt rajta, hogy már akkor is rettenetesen öreg volt. De ez meg nem helytálló, mert nagyon ráncos is volt. A testalkata pedig… Most komolyan?! Ez a szörnyen szálkás testű nő, ha már szerzett magának a filmben ruhát, miután kiszabadult a börtönből, akkor már melltartót miért nem újított magának?! Mert még ha lenne melle. De nincs. Így meg?

Az én titkos favoritom a Terminátor 2.-ben, az természetesen Edward Furlong, akiről már nyilatkoztam pár posttal korábban, hogy egykor az egyik kedvenc színészem volt. És hát, persze, hogy itt is nagyot alakít. Egyébként egy múzeum lépcsőjén üldögélt és bandázott éppen, mikor felfedezték, így került be ebbe a filmbe is, ami nagyon nagy öröm számomra.

Mondjuk, arra is kíváncsi lennék, hogy mégis hogyan zajlott ez a felfedezősdi a valóságban. Eddie éppen a haverjaival cigizett sutyiban meg kibeszélték az iskolájukba járó, felsőbb évfolyamos lányokat, producer bácsi meg épp arra sétált, meglátta, azt gondolta magában, hogy ” milyen ki vagány kölyök!”, aztán hopp, másnap már szerződést is kötöttek vele?!

A T-1000-esnek pedig imádom minden egyes átalakulását, kilukadását, szétválását, darabokra esését, összeolvadását. Öröm nézni ezeket a jeleneteket.

De a legjobban mégis azt a részt szeretem, ahol Svarci lövöldözik (és hol nem a filmben?) és akkor én is puffogtathatok hangosan. A blog nem képes visszaadni, amit ilyenkor művelek, de valami hasonlót produkálok én is, mint Svarci fegyvere. Kábé ilyet, hogy: „ptuff!ptuff!ptuff!”. Jó, ez élőben jobban hangzik. Tudom, ötéves kisfiúk szoktak ilyet művelni, mikor megkapják életük első, komolyabb cowboyfelszerelését, de én még most is erre vetemedem, amikor bizonyos filmeket nézek.

A végén viszont már nem sírtam, mert eddig mindig ezt tettem. Amikor a Terminátor búcsúzik és aláeresztik a láncon. Akkor olyan nagyon szép zene szól (merthogy nem mellesleg ez is az egyik erőssége a filmnek), szóval ilyenkor John Connorral versenyt bőgtünk, eddig. De most már nem. Biztosan felnőttem.

Az meg aztán igazán vicces volt, hogy a gonoszt alakító Robert Patrickot, Józsa Imre szinkronizálta, volt vagy öt mondata az egész filmben. Szóval, őt meg épp tegnap egy Nurophen reklámban hallhattam viszont. Hm, így múlik el a világ dícsősége....

Hűűű, hát nem akartam ennyit pofázni egy filmről, de mégis.

Akkor gyorsan a következőt!

Pénteken A faun labirintusát láttam. Szerettem volna már a moziba kerülése óta megnézni, de csak most volt rá alkalmam. Kedvelem a szörnyes-fantáziás alkotásokat, ezért nagyon kíváncsi voltam. Így utólag azt mondom, hogy jobb lett volna, ha kihagyom az életemből. Nem volt rossz, csak megrázó, szomorú, meg felkavaró. Ez meg annyira nem tesz jót az én lelkivilágomnak. De a szörnyes-lényes részeket nagyon szépen megcsinálták benne az alkotók és az is dicséretes, hogy igazán tehetségesen játszik benne a főszereplő kislány.

Szombat és Volver. Igen sok, jó kritikát hallottam róla, bár, nekem az Almodovar - filmeket nem kell dicsérni, mert anélkül is szívesen megnézem őket. Most főleg Penelopé Cruz alakításról hallottam csupa szép dolgot. És valóban, kifejezetten élvezetesen játszott, tetszettek a szinkronhangok is. Jó volt a történet, nem bonyolították túl, mégis tetszetős film volt.

Vasárnap este pedig A mélység titka, ezúttal nem egyedül filmeztem. Régi kedvenc még az HBO-ról, de ez most a hiperszuper, iszonyat hosszú, eredeti változat volt. Kicsit nehezen is viseltem a hosszúságát, szerintem volt vagy három óra. Mintha ebben a változatban nem is az idegenek kaptak volna főszerepet, hanem inkább teljesen más dolgok. Ezzel szemben a tévés verzióban pont, hogy rajtuk volt a hangsúly. Azért szeretem egyébként ezt a filmet, mert itt, a földönkívüliek, nem annyira ijesztőek és gonoszak, mint más, hasonló jellegű alkotásokban. A mélység titka után nem álmodom rosszakat és felriadni sem fogok az éjszaka közepén. Mindenesetre, aki szeretné megnézni, annak a tévés, kicsit vágott (kicsit? nagyon!) változatot ajánlom inkább.

Hétfőn este pedig ismét megpróbálkoztam egy Woody Allen-filmmel. Valamiféle perverzióm alakult ki amúgy vele kapcsolatban, mert sem őt, sem a filmjeit nem kedvelem. Ennek ellenére, időről időre mindig megpróbálkozom egy újabb filmjével, ”de ez majd hátha tetszik alapon!”. Eddig még nem jött össze. Most a Süti nem süti volt soron. Pedig a sztori egész ígéretes, de aztán feltűnik Woody, mint az egyik főszereplő és kezdek ideges lenni a játékától. Túlgesztikulál mindent, szánalmas kinézetű, nem akarom, áááhhhh……. Nem élveztem a filmet, kínszenvedés volt végignézni, de megtettem, mert csak másfél óra volt.

Terka azt jósolta nekem ma este, hogy valamelyikünk hamarabb fogja megunni ezt a dolgot és feladja, mert nincs elég ereje végigcsinálmi. Abban a pillanatban és még félórával később is azt mondtam, hogy ez nem én leszek. Biztos voltam benne, hogy bármennyire is gyengének tünök, igenis, hoyg végigviszem az egészet és én kerülök ki győztesen ebből a helyzetből. Elhamarkodott kijelentés volt. Én leszek az, aki azt mondja, hogy elég. Én a világ legkedvesebb, legrendesebb, legaranyosabb embere vagyok, ha van kiért vagy miért annak lennem. Most nem érzem azt, hogy van. Legalábbis már nem. Nekem fáj a legjobban, hogy ezt kell mondanom, de igy van. Nincs más választásom. Vagy kinzom még magam egy darabig vagy azt mondom, hogy elég, feladom és nem csinálom tovább, ami elvileg, amúgy is egyoldalú dolog volt.

Utálom, hogy ezt kell mondanom és persze, megtehetném, hogy most ezt igy, nem irom le ide, aztán majd utólag örülök, hogy nem tettem meg, de kell. Ezen nincs mit szépiteni, basszus. Sajnálom. Kár, hogy csak én. :(

Annyira fáj pedig. Egyszer majd elmúlik. De utálok hazudni.

Azt hiszem, ha lehetne, akkor a ma estéből kitörölném azt a mondatot, hogy: " Zotyát kedvelem, Epycet kevésbé." Szégyellem magam, nem tudok uralkodni az érzelmeimen. :(

A hajnali filmezés és a blogolás közben szakitok időt arra is ,hogy gyönyörüvé varázsoljam a lakást, mire Krlány hazaérkezik Párizsból. Azt szeretném, hogy szép tiszta és takaros otthon várja. Ugyanis ma jönnek vissza a „fények városából”, ahová Yngával egyetemben utazott, még múlt szombaton. Én meg kihasználván, hogy senki sincsen itthon a lakótársak közül napok óta (Ati még hétfőn ment haza, legalább másfél hétig nem is látjuk majd), úgy gondoltam, hogy tökéletes az időpont arra, hogy mindent rendbe rakjak. Napok óta terveztem már, hogy akkor majd szerda délután ezt véghezviszem, aztán tegnap, úgy este nyolc óra tájban úgy döntöttem, hogy a takaritást most folytatni, enyhe fokú perverziónak számitana. Ezért aztán szépen kivettem mára egy szabadnapot és reggel óta csak port törlök és porszivózok és felmosok és kádat súrolok és tükrös felületeket tisztitok és mosogatok és mosok és teregetek és nemsokára még sütnöm is kell. Na, mostanra fáradtam el egy kicsit. A legrosszabb az egészben az, hogy fogalmam sincs mikorra érkeznek haza a lányok. Lehet, hogy majd csak nagyon későn jönnek meg.:(

Remélem, Krlány örül majd a szép szobájának! :)

Igazából, ez most jó ürügy volt a takaritásra, de hát valamikor ennek is meg kellett volna lennie.

A tegnap esti meg a világ egyik legkedvesebb dolga volt szerintem, legalábbis részemről annak tartom, valószinüleg más számára ez természetes. Nem is tudtam, hogy én szeretem Tori Amost, de mint kiderült, igen. Eddig is csodaszép nőnek tartottam, viszont nem nagyon hallgattam. Majd mostantól, köszönhetően neki, aki olvasván a múltkori bejegyzést, ahol áradozok egy sort Toriról, ezek után egy közös ismerősön keresztül küldött nekem, jó sok dalt tőle (a kedvesség ebben az, hogy Bettivel nem is ismerjük egymást). Mondjuk, ami késik az el is jön! ;) Ráadásul, én azt hittem, hogy mostanság nem is szokta a blogomat olvasni. :)

Húúú, remélem Yngáék hoznak nekem álló képeslapot a falamra, hogy kitehessem (szinte van egy olyan sejtésem, hogy az Eiffel-tornyot fogja ábrázolni).

Az Eiffel-toronyról meg eszembe jutott, hogy még hatodikos általánosban történt meg, hogy az osztályfőnököm, aki rajzot és müvészettörténetet tanitott nekünk, rosszul irta fel a táblára a nevet. Igy: Eifel-torony. Én, a kis szaros tizenkét éves meg jelentkeztem és kijavitottam, hogy az két ef. Otthon apám azt mondta, hogy hülye vagyok és nem kellett volna, mert ha még nincs is igaza, egy felnőttet nem járatunk le igy a nyilvánosság előtt. Most én ezt honnan tudtam volna gyerekfejjel, hogy nem szabad, mert az neki kellemetlen?! A lényeg az, hogy onnantól az osztályfönök ott tett keresztbe, ahol csak tudott. Szivás!

Ezt pedig hálám jeléül küldöm a Tori Amos-rajongónak! (Azóta csak azt hallgatom.).

Stone Temple Pilots: Plush

Megnéztem ma reggel a Huligánokat. Már régóta fájt rá a fogam, egyrészt, mert érdekelt a téma, másrészt, mert szerintem Elijah Wood egész jó szinész. Ennek következtében, ma reggel, hogy akadt szabad másfél órám leültem és végignéztem.

Nem is tudom, igazából nem rossz film, egész érdekes, már ami a focihuligános részét érinti (mert azért valljuk be, még mindig az angol szurkolók szervezkedése jelenti az etalont a világ bármely országában, a Szivtiprók hozzájuk képest semmik. Mondom ezt úgy, hogy tudom miről beszélek, mert majd három évig magam is jártam Loki-meccsekre, és elég sok szurkolót ismertem. Az lenne a nagy dolog, hogy benzinkutak mosdóiban tinilányokat dugnak meg, miközben a csapatot kisérik az idegenbeli meccsekre, a feleségeik meg otthon nevelik a gyereket?!)

Az egyetlen dolog, ami zavart a filmben, hogy még mindig nem tudok sajnos elvonatkoztatni Wood A Gyürük Ura –béli figurájától, ami nem olyan jó dolog. Azóta már láttam vele néhány alkotást, ennek ellenére az első pillanatokban, ahogy feltünik a vásznon, megjelenik előttem Frodo és végigkisért a film alatt. Folyton részletek ugranak be a másik filmből és ez azért elég zavaró.

Meghal az egyik főszereplő is a filmben, ami azért szomorú, mert éppen a helyes pasi az. Lehetett rá számitani, hogy valaki nem végzi túl szerencsésen majd, de mindenki másra előbb gondoltam, mint rá. Kicsit elszomoritott a halála, pedig ez csak egy film, de kiderült filmnézés közben, hogy nemcsak jóképü, de rendes és intelligens karakterről van szó. Szerettem volna egy kicsit többet megtudni róla, mert tényleg jól játszott, de a neten nem túl sok mindent találtam vele kapcsolatban. Ami viszont mindenképpen érdekes, az az, hogy én mostanáig nem nagyon tudtam a létezéséről, erre tegnap Draba ajánlott nekem egy filmet, történetesen Az ember gyermekét, amit szerinte mindenképp látnom kell, mert annyira nagyon jó, erre ma kiderül, hogy ez a vezérhuligán srác meg pont abban szerepelt utoljára.

A film legtutibb dala pedig Terence Jay: One blood-ja, amit tessék mindenképp meghallgatni, mert nagyon jó. Ez szól azalatt a rész alatt, amikor, ööö, inkább nem mondom el, szóval, amikor nem éppen túl jó dolgok történnek a film végén.

Egyébként történetileg alapfilm, mert már a negyedénél tudni lehetett, hogy valakinek meg kell majd halnia ahhoz, hogy aztán a későbbiekben végbemehessen a teljes katarzis a többi főszereplőben, mint ahogyan ez meg is történik. Meg hát nyilván egy focihuligánokról szóló film nem végződhet úgy, hogy a két „banda” egyesül és vigan énekelgetve vonulnak meccset nézni a stadionba.

Most igy jó szemét vagyok, hogy elmondtam, hogy ki fog meghalni a filmben, talán nem kellett volna.

Afeletti örömömben, hogy végre rájöttem, hogy melyik az egyetlen hallgatásra érdemes száma az INXS-nek (na jó, ez szemétség, mert attól még lehetnek jók, mert én nem szeretem őket, szóval helyesbítve, az általam kedvelt egyetlen számuk), az ez! Mostanáig komoly gondot okozott, hogy megjegyezzem a címét, a médiákban meg alig hallani.

Egyébként eredetileg médiumokat akartam írni, merthogy az utóbbi időkben már inkább így hallani a média többes számát, de számomra egy kicsit még mindig zavaró. Úgyhogy inkább keresgéltem és mint kiderült, nem kell, hogy ennyire bántson a dolog, mert a médiák ellen sem lehet senkinek semmi kifogása. Ezt tessék elolvasni és akkor minden érthetővé válik! 

Ugyan mostanáig nem vetemedtem ilyesmire, de most muszáj lesz, mert Tori Amos ezen dala annyira nagyon jó, hogy muszáj kölcsönvennem Bettitől. Nála már egy ideje ott szerepel blogon, a hallgatnivalók közt, most akkor ide is! 

Voltam vasárnap este színházban, Levi jóvoltából, aki volt olyan tündérbogár és felhívott szombat délután, hogy van egy felesleges jegyük és rám gondolt. Én meg persze, hogy igent mondtam, nem elsősorban az ingyenjegy csábított, sokkal inkább a színház élvezete. Sajnos, az utóbbi másfél, két évben, mióta új vezetősége-rendezője lett a Csokonai Színháznak, igen keveset jutottam el előadásokra, mivel nagyon csekély számú előadást találtam csak, ami megfelelt volna az ízlésemnek. Nyilván vannak kedvenc műfajok, de egyébként többnyire nem válogatok, örülök, ha bármit is megnézhetek. Na most, mióta új emberek igazgatják  a helyet, megszaporodott az operák és kortárs jellegű előadások száma, feltűnően. A gond ezzel csak az, hogy pont ezekre nem fogok beülni. Plusz lecsökkent a bérletszünetes előadások száma, szóval, vajmi kevés esélyem maradt beülni egy-egy normálisabb darabra. Úgyhogy ezért is örültem, mikor Levi szólt, mert jó pár hónapja nem voltam ilyen eseményen. Hobo darabját néztük meg, illetve, ha jól tudom, akkor az ő rendezése is volt, a Csattanoga Csucsut. Hobót énekesként nem kedvelem, illetve ez is túlzás, mert semmi bajom nincs vele, de nem szoktam hallgatni, amit meg hallottam tőle, az annyiira nem fogott meg. Ettől függetlenül kíváncsi voltam arra, hogy milyen darabot hozott össze. Azt tudtam, hogy zenés színdarab lesz, de nagyon kellemes meglepetésben volt részem végül.

Először is, mert az egyetlen női szereplőnek (Újhelyi Kinga) roppant jó hangja volt, élvezett volt hallgatni és szebbnél szebb ruhákba öltözött át a történések alatt (csak csorgattam a nyálam magamban, hogy: „én is szeretnék ilyet meg ilyet is. Meg olyat!”)

Volt helyes férfiszereplő, aki jó, jó, nemcsak jóképű volt, de még énekelni is tudott és Puskás Öcsit alakította (Kádas József).

Kifejezetten élvezhető, pörgős előadás volt ez, annak ellenére, hogy majd három órán keresztül feszengtünk székeinken. Mivel olyan hülyén variálták meg a nézőteret meg a színpadot, hogy csak na. Sok-sok széket állítottak be, így összepréselődve igyekeztünk élvezni a látottakat (gondolkodtam rajta, hogy ne tegyem-e esetleg a lábamat az előttem ülő nyakába, de talán nem értékelte volna annyira a dolgot, mint amennyire én, ezért erről is lemondtam).

Hobo hangja is nagyon élvezetes volt, tényleg kellemes volt hallani, az a dörmögős, reszelős, cigarettafüstös, mégis jóleső orgánum (ezért gondoltam azt, hogy talán mégiscsak jó lenne elmenni egy felolvasóestjére majd, mikor legközelebb erre jár egy hasonló produkcióval).

Egyébként pedig tegnap vettem csirkemájat, amit ma szépen kirántok, lesz vacsoravendégem, remélem, nagyon nem rontok el semmit az étellel kapcsolatosan, mert tán’ még meggondolja magát és a legközelebbi vendéglátásomra már nemet mond (igenis, hogy a májat is el lehet rontani, még mindig érvényes a mondás : „a legegyszerűbb ételeket a legkönnyebb elrontani”). Nézünk majd filmet, eredetileg A kört akartuk, mivel én még azt sem láttam (na vajon miért? Persze, mert ettől is szarok, mert félelmetes.), aztán közöltem a meghívottammal, hogy éjszaka nálunk senki sem lesz otthon, mert szanaszét széledt mindenki az albérletből, szóval, egyedül maradok az üres lakásban, ezután a film után és naaaaagyon fogok félni. Ezért ma este nem A kör lesz repertoáron, hanem valami kevésbé ijesztgetős alkotás, amit még nem tudok egyenlőre, hogy mi lesz.

Parányi szünet, készítek magamnak zacskós csirkehúslevest, mert reggel óta erre vágyik a szervezetem. Igenis, hogy zacskósra, mert annyira nem is rossz, gyorsan elkészül és szeretem benne azokat a ropogós ki zsemlekockákat (azokat eszem ki először, természetesen).

Tegnap volt még Berni szülinapja is, a huszonharmadik. Ennek örömére már a múlt héten megvettem az ajándékát, amin túl sokat nem kellett gondolkodnom, egyértelmű volt számomra, hogy bizsut kap, méghozzá fülbevalót. Rögtön két párat is kerítettem számára, de nem tudtam kivárni a hétfőt (Ynga jól mondja, hogy nem tudom megállni, hogy ne mondjam el a célszemélynek legalább azt, hogy meglepetést kap), ezért „csak úgy!” felkiáltással odaadtam az egyike párat. Kicsit zavarban volt, de örült nagyon. Tegnap megkapta a hiányzó részét is az ajándéknak és mint kiderült nagyon jól választottam, mert épp mostanság vásárolt magának egy ugyanolyan anyagból készült és ugyanolyan mintájú blúzt.

Szerettem volna mindenfélékről beszámolni, de a szaros munkám nem engedi. Kész káosz van reggel fél kilenc óta, ha nem vettem fel legalább ötszáz telefont, akkor egyet sem. Mostanra egészen berekedtem. Még a szöveget sem kell túlbonyolítanom, amit az ügyfeleknek mondok, mindegyikük ugyanazt a sablondumát hallhatja tőlem. Kicsit már én magam is unom. A levelezésünk összeomlott, senkinek nem megy semmije, akár a webmail rendszert próbálja meg használni, akár a saját levelező rendszerét. A legszarabb az egészben az, hogy hiába vagyok kedves és nagyon elbűvölő, sokan ugyan megértőek és megköszönik, hogy segítek nekik, de a nagy többség türelmetlen ( ez mondjuk, érthető is, mert fizettek a szolgáltatásért, elvárható lenne akkor, hogy rendesen is működjön) és minket helpdeskeset baszogatnak, hogy miért nem csinálunk végre valamit. Mintha értenénk a levelezéshez. Jónéhány másik dologhoz igen, de ez pont, hogy nem a mi szakterületünk. Ma már nem egy ember beszélt velem úgy, mint egy utolsó cseléddel és persze, egyetlen dolgot tehetek csak, hogy továbbra is kedvesen válaszolgatok. Elég nehéz! Azért itt lehet ám türelmet tanulni az ügyfelek által. Épp háromnegyed egy van, de már úgy érzem magam, ezután a ügyfeles roham után, mintha lehúztam volna vagy három napot egyvégtében. Kib.....tt fárasztó! Nyivákolás itt befejezve, mert már ehhez sincsen erőm!

A görényünk egyébként meglehetősen ravasz egy dög. Nagyon ragaszkodik hozzám, úgy tapasztaltam, szeret engem, de jóóó! Leguggolok hozzá, mászik az ölembe, leülök a földre, bebújik a nadrágom szárába. Egyébként nagyon jól elvan egymagában is, elszórakozik a különböző irodai dolgokkal. Aludni az irodai kanapé ágyneműtartójában szokott. Zoli Szipinek szólítja az eredeti neve helyett, egy fokkal még ez is jobb. Kiderítettem, hogy még csak négyhónapos, akkor nem is csoda, hogy ennyire élénk meg izgága. Bár, a vadászgörényeknek hihetetlenül sok odafigyelésre van szükségük a netes kisokos szerint. Napi két-három óra játékot igényelnek. Amúgy előbb-utóbb valami baja lesz, mert nem tudunk rá figyelni minden percben, mikor szabadon van. Nemrég például bebújt a gépembe, konkrétan a dvd-íróm helyén lévő résen mászott be, aztán két pillanat múlva, már a drótok meg egyebek mellett kúszott. Szóltam Gyurinak, hogy szedje ki, mert amúgy ilyenkor harap a leginkább, mikor nem engeded neki, azt csinálja, amit akar, úgyhogy inkább nem akartam én hozzányúlni, Gyuri jött is, de azért tett egy ilyen megjegyzést, hogy "majd jól megbassza a 220".

Az előbb meg rámszóltak msnen, hogy vajh' kiraktam-e az albérletpénzt valahova, mert jön a főbérlő. Kicsit káromkodtam, mert tegnap este annyira az eszemben volt, hogy ez legyen az első dolog, mikor hazaérek, de természetesen elfelejtettem. Most meg égett rendesen a fejem, hogy mekkora hülye vagyok! Csak mire hazaértem fél tizenegyre a Lovardából, már nekem sem ez járt az eszemben, hanem, hogy bedőlhessek végre az ágyba. Na, majd legközelebb! Ami viszont jó, hogy időközben kiderült, hogy a főbérlő kicsit később jön hozzánk, mikorra már én is hazaérek.

Berni ma korán lelépett melóból, rámhagyományozta a light kóláját meg a csokis perecét, úgyhogy, amíg ezek el nem fogynak, aranyéletem van. Legalább ennyi jó legyen már a mai napban, némi boldogsághormont termelnek legalább.

Ja a mai zene, ezt sem ismertem volna, ha nem költözöm át  a szomszédba, mert ez is Krlány playlistjéről származik. Nagyon tetszik! :)

Foo Fighters: Learn to fly

Egy dologra vágyom csak ma este, berúgni, de nagyon csúnyán. Boroskólát inni, nem majdnem alkoholmentes sört. Beszélgetni mindenféle emberekkel, felvenni az új felsőmet, ami nem is új, mert már háromhetes, csak még nem volt alkalmam megmutatni a nagyközönség előtt. Valószínűleg éppen ez a kívánságom nem fog teljesülni a mai estére vonatkozóan, hogy mulathassak..... :(

És mert régen volt már nyolcvanas évekbeli szám, ezért íme, itt az egyik kedvencem:

Baltimora: Tarzan boy

Két érdekesség rólam. Ha magamról van szó, sokszor meglehetősen türelmetlenül viselkedem, mármint úgy értve, ha a saját dolgaimat kellene néznem. Ugyanakkor másokkal kapcsolatban igen sokszor meg én vigasztalom őket, hogy nyugi, majd rendben lesz, meg ne idegeskedj. Ilyenkor például miért tudok végtelenül türelmes lenni (persze, azért itt is vannak kivételek)? Azért jó lenne, ha rájönnék, hogyan lehetne ezt magammal kapcsolatban is alkalmazni.

A másik: biztosan nagyom megnyerő vagyok vagy a hangommal van valami, de szinte mindenkiben bizalmat keltek, mármint ismeretlenekben. Az ügyfelekben, az ügyvédi irodába érkező emberek leállnak nekem mesélni, hogy mi bajuk, a kisiskolásokkal beszélgetek reggelenként ismeretlenül, a takarítónőnk, aki engem ismer a legrövidebb ideje itt az irodában, Krisztikémnek szólít és egyéb. Mi van basszus? Most tényleg kedvesnek tűnnék? Mert ezt korántsem hiszem.

Na jó, a mi csacsogásom végére még egy szám.

Paul Oakenfeld: Ready, steady, go

Ja, ma ilyen ölelgetős kedvemben vagyok. Az előbb már megszorongattam Gyurit meg Zoli vállára hajtottam a fejemet. Olyan jó volt. Kicsit elfáradtam már ebbe az örökös nyavalygásba meg panaszkodásba meg ilyenekbe. 

Csupa "nemkedves" dolgot gondolok most a freeblog kitalálójának és fejlesztőinek nénikéiről. Mert tegnap bizony elszállt egy iszonyatosan hosszú bejegyzésem, ami meglehetősen jóra is sikeredett. Úgyhogy meglehetősen csúnyákat gondoltam és gondolok még most is. Lehet szidni a freeblogon a készítők felmenőit? Vagy nem kellene? Mert akkor ez itt az utolsó napom? Szóval, megírom szépen a kis hülyeségeimet, persze, jó hosszan, hogy majd miután eltűnt, káromkodhassak rendesen, aztán Ment és bezár gomb, majd a nagy büdös semmi. Bejegyzés nincs sehol. Én enyhén idegbeteg, innentől kezdve "kontrolcézek" minden második mondat után, az lesz.

Írtam a görényünkről, aki hétfőn került hozzánk, galambvadászati célokkal. Mert az emeletünkön van még egy ingatlanos cég, itt mellettünk, akik a konyhaablak párkányán galambokat etetnek (galambokat! a konyhaablakban!), ennek következtében a dögök hozzánk is ideszoktak, terjesztik itt a különböző fertőzéseket meg hihetetlenül szemtelenek is. Úgyhogy Mimó kitalálta, hogy a megoldás egy vadászgörény, akit napjában néhányszor kikötöz a korláthoz, hosszú pórázra engedi és akkor majd szerencsétlen állat vadászgat magának. És ha egyszer a kis drága lelógatja magát a nagy galambvadászatban az erkélyről, mert nem figyel oda a szaladgálásban?! Nem lesz ott senki, aki visszahúzza. Olyan lesz, mintha felakasztotta volna magát. Azt pedig nem szeretném.

Azért vagyok ilyen lelkes görényileg, mert mindig is szerettem volna belőlük egy párat. Valóban kicsit büdös, nagyon -nagyon kezet kell mosnom utána, hogy ne érezzem a szagát. De különben nagyon jópofa és értelmes állat. Engem meg ráadásul már meg is ismer, igaz, rajtam kívül nem is nagyon foglalkozik vele senki. Ma reggel itt találtam a ketrecében, bezárva a sötét fürdőszobába, mert Mimónak csak ennyi van az eszében, hogy megvegye és kész, onnantól kezdve le van szarva az állatka. Ezért most felszabadítási akciót szervezek a görény elengedésére. Látom rajta, hogy szomorú és nem jó itt neki.

Ráadásul Sziporkának lett elnevezve, amit nem értek, mert Sziporka lány volt meg egér (vagy amerikai mókus, már nem emlékszem pontosan). Akkor már jobb lett volna névnek a Fürge vagy a Nyurga, de az is tuti, hogy ilyet meg nem lehet Mimótól elvárni, hogy némileg normálisabb nevet válasszon a görénynek, mert biztos, hogy sosem nézett A vadak urát.

Óóbazmeg, hát nagyon aranyos egy állat ez! Kidugja az orrát a rácsokon és figyel meg szimatol. Ne zárják már be!!!! :(

Meg arról is írtam még tegnap este, hogy szükséges volt már elővennem a jó, meleg Snoopy-s pizsamámat, mert így legalább nem fázom. Viszont muszáj lesz még egy vastag pizsit beszereznem, ha nem akarok megfagyni a hideg ,téli éjszakákon. Esetleg ehelyett egy férfit (aki, ha nem is minden este, de néhányszor egy héten nálam aludna), na, mondjuk erre a  lehetőségre vajmi kevés esélyt látok, de hátha... 

Beszámoltam még arról is, hogy időközben Krlány befestette a hajamat, mégpedig kedden estefelé. Barna szerettem volna lenni, mert már egy jóideje vörös vagyok, aztán kicsit már untam. A hajfestékes dobozon lévő néninek barna haja volt, igaz, a dobozra már szilva volt írva a hajszín megnevezéseként. Kikeveréskor a festék fémszürke lett, felkenéskor hupililába váltott át, vizes hajjal fekete voltam, szárazzal már fekete, némi vöröses-lilás árnyalattal. Viszont szerintem egész jól áll. Ugyanezt mondta Draba és Gizmo is, akik, miután tegnap megérkeztek a melóhelyre, rögtön teszésüket nyilvánították a hajszínemet illetően. Hát igen, már elég jól beidomítottam őket, tudják a dolgukat! :) 

Ma este pedig ismét dumaszínház Debrecenben. Miután vége  a nyárnak, sok minden újraindult, többek közt ez is. Cérna megveszi nekem délelőtt a jegyeket, mert úgyis órája van az egyetemen, egyúttal elintézi nekem a diákjegyeket is. Az egyik partnerem az este folyamán Ynga, aki a múlt héten jelezte, hogy esetleg kipróbálná ezt is, míg a  másik Levi lesz, akinek még a nyáron megígértem, hogy egyszer majd eljön velem egy tisztességes dumaszínházas alkalomra is (ez azután történt, hogy beültünk egy nem túl színvonalas debreceni, hasonló jellegű próbálkozásra).

Miközben a Berni által átküldött, végre elkészült új blogdizájnt keresgettem a Beérkezett dokumentumoknál, vettem észre, hogy valaki létrehozott számomra egy Krisz nevezetü könyvtárat. Nyilván, hogy odapakolhassam a cuccaimat! Basszameg, már ennyitől is meghatódtam. Hát na, ez van, ha az ember minden kis apróságnak képes örülni. Ez egy nagyon kedves dolog volt ám, bár tudom, hogy egyébként Krlánynak teljesen természetes, hogy készit nekem is egy saját könyvtárat, ááá, de akkor is.

Mindegy, az előbb már amúgyis megint bőgtem egy sort a Goo Goo Dolls Iris-án. Mert az pont olyan szám! Hogy lehet rajta jókat bőgni. És nem linkelem, mert már egyszer repertoáron volt a szám. Most akkor vagy depressziós vagyok vagy csak szimplán hülye. Én személy szerint az utóbbira szavazok.

Pedig tegnap még minden olyan klassz volt. Bárcsak ne gondolkoznék ennyit! :( Eh.

Hallgassatok, cserébe a ma esti nyavalygásomért, jó zenét. Ezt ni!

Holnap meg, remélhetőleg hétvégi beszámoló a Mátra -maratonról, ami, hogy másképp ne mondjam, kurvára jól sikerült. Már bocs!

Az milyen jó dolog már, hogy délután fél ötkor hazaérvén, bebújok a paplan alá (na, vajon miért?) és belga csokit zabálok.

Az Alien harmadik és negyedik része pedig nem is annyira félelmetes és ijesztgetős, feltéve, ha világosban nézem, a takarót  a szememig húzva, miközben ujjaim szorosan ráfonódnak a távirányítóra, hogy a kellő helyeken levehessem a hangot a filmről. Mert hang nélkül kevésbé tűnik véresen gusztustalannak az egész. (Amúgy annyira nem volt jó egyedül nézni, mert csak mondom azt, hogy nem is félelmetes meg minden, közben pedig de.). 

Azért három észrevétel:

 - a negyedik részben feltűnően sokan maradnak életben,

- Ripley szerintem nagyon szép kopaszon, Call pedig rövid hajjal,

- és végre egy központi rendszer, amit nem Anyának hívnak. :) 

Legszívesebben kesztyűben, nagykabátban ülnék most itt, de nincs rá lehetőségem. Nyamvadékos egy időjárás, mi sem bizonyítja jobban azt, hogy hideg van, mint a tény, hogy tegnapelőtt, mikor olyan, este negyed 11 tájban hazafelé tartottam, vacogtak a fogaim a hidegben. Márpedig, ha ilyen történik, akkor ott valóban nagyon hidegnek kell lennie. Ezért most előre rettegek, hogy milyen fasza kis időjárás lesz fent a Mátrában, ahová holnap utazunk a Mátra-maraton végett. Tundrabugyit, cicanadrágot esetleg ne készítsek?! Nem bírom a hideget. Egyébként igaz, hogy az emberek állandóan nyavalyognak az időjárás miatt. Mert, ha hideg van, az nem jó, ha meleg van, akkor meg az. Bár, talán nem lenne ennyi panasz, ha normális klíma lenne minálunk. Beállna szépen egy olyan kellemes 25 fokos, langyos időre, némi szellővel, oszt kész. : )

Köszönöm szépen Krlánynak, hogy bejelölte az otthoni billentyűzeten az ékezetes betűket. Gondolom, miattam tette, mivel neki az elmúlt évek alatt már volt ideje hozzászokni a billentyűkombinációkhoz.

Köszönöm Yngának, hogy felfedezte számomra, hogy létezik dobozos, citromos Radler.

Meg hogy vesz ma nekem is jegyet az októberi Az operaház fantomjára, amire jó, még várni kell majd egy hónapot, de mióta beszéltük vagy két hete, hogy jó lenne elmenni rá, azóta izgulok, hogy élőben hallhatom majd ezt. ( Persze, ti butusok, hogy nem a Nightwish-féle változatot!). És a butust most rendkívül kedvesen mondtam nektek! :)

Ja, meg neki még azért is nagy köszönet, mert a péntek éjszakai bejegyzésemet szombat este elolvasva, írt nekem üzenetet, hogy menjek vele koncertre, ahol szívesen meghallgat és küldött nekem nagy ölelést is, ha nem sírok (nem mentem koncertre, mert csak vasárnap kaptam meg az sms-ét).

Végül köszönet Levinek, aki tegnap est felhívott, hallottam a háttérben, hogy valami mulatóhelyen tartozkodik, aztán kérdezte, hogy nem megyek-e le kis időre a Jazzbe. De sajnos, nemet kellett neki mondanom, így viszont lekéstem arról is, hogy személyesen felköszöntsem, igaz csak szombaton lesz 22 éves, de addig már biztosan nem találkozunk. :(

Holnap pedig fél négykor felszállunk a vonatra és meg sem állunk Gyöngyöshalászig, ahol Korcs szülei laknak, meg majd két napig mi is. Megyünk biztatni Gerit meg Korcsot, akik résztvesznek a Mátra-maratonon. Korcsnak ráadásul most nagyon jól kell tekernie, mert a szülei is megnézik és jönnek szurkolni neki. : )

Időközben kiderült, hogy Ynga nem vett jegyeket az előadásra. Már reggel jelezte, hogy gyanús neki, hogy mindenhova ugyanannyiba kerülnek. Most írt nemrég, hogy azért, mint kiderült, mert érkezési sorrendben lehet elfoglalni a helyeket. Am, körülbelül azt jelenti, hogy reggel odaállhatunk a bejárathoz, ha tisztességes helyhez akarunk jutni a hatezer férőhelyes Főnix-csarnokban. Fasza! :( 

Úgy érzem meg kell védenem Ryan Goslingot. Mikor kijöttünk a moziból vasárnap este, megbeszéltük, hogy jó volt a film. Épp készültem azt mondani, hogy nekem a fiatal srácnak az alakítása is tetszett, nyilván egy Anthony Hopkinsnak a nyomába sem érhet, de azért nem volt olyan rossz... Aztán mégsem osztottam meg a többiekkel a véleményemet. Nem tudom miért.

Aznap este Ynga is írt beszámolót a filmről, megtekinthető itt, a pulykatojásként emlegetett fickó az Ryan (pulykatojás? miért? szeplős lett volna? nekem fel sem tűnt!). Olvassátok el Zoma kommentjét is. Amikor én megtettem ezt ma reggel, akkor éreztem úgy, hogy pár szót illene írnom az új nemzedék, vagyis jelen esetben Ryan Gosling védelmében. Szóval, nem új felfedezett, csak eltűnt egy időre. Az, hogy 2008-ban három filmben is szerepel, nem feltétlenül a futószalagon való gyártást jelenti, csak esetleg azt, hogy rájöttek a rendezők is, hogy tehetséges. Mindenesetre én sokkal többet látok benne, mint egy Jude Law-ban vagy egy Ashton Kutcherben. Én emlékszem a srácra, több, mint tíz évvel ezelőttről is, amikor igaz, nem túl színvonalas filmekben még, de már játszott. Kicsit tetszett is. Most így utólag, ezt ugyan nem értem, hogy miért, de akkor még én is tini voltam, aztán igen sok mindenki tetszett abból a generációból.

És ha mondjuk hirtelen feltűnne most Edward Furlong  a semmiből? Akkor vajon rá is rásüthetnénk azt a bélyeget, hogy ő is csak egy, a próbálkozó ifjúságból, miközben igen komoly filmes múlttal rendelkezik?! Meg, hogy nyomába sem érhet a nagy színészóriásoknak? Mert szerintem, tízévesen legalább akkora tehetség volt, mint sok-sok évvel később. Csak persze, hülye volt és 18 évesen feleségül vette a 14 évvel idősebb tanárnőjét, Na, hát körülbelül onnantól kezdett hanyatlani a karierrje. Amit meglehetősen sajnálok, mert addig az egyik kedvenc színészem volt. És nem hiszem, hogy azt lehetne mondani bármelyik szerepére is, hogy nem nézed ki belőle azt, hogy a későbbiekben ne tudna annyit meg olyat alkotni, mint bármelyik nagy színész.

Hát ennyi. 

A mai négy emberem, Hát, az arányok nem legjobbak, mert közülük kettő tetszett, kettő pedig nem.

Akik megmosolyogtattak vagy elgondolkodtattak:

- ifjú üzletasszony a buszon, helyes kiskosztümben, fehér blúzzal, merevre lakozott hajjal, ésésés ....., mp3-lejátszóval a nyakában, fülhallgatóval a fülében. Mosolyogtam, többször is eszembe jutott a nap folyamán és mindig kuncogtam, mikor felderengett az emléke. Ah, mily költői vagyok!

- rendőrbácsinak öltöztt fiatal srác (munkába ment épp?) áll a szelektiv hulladékgyüjtőnél és szorgalmasan dobálja a megfelelő lyukakba a müanyag flakonokat és üvegeket.

Akik nem tetszettek:

- mióta ritkitották Debrecen elvileg leggyakrabban járó járatát, alig férek fel reggelenként egy-egy buszra. Ma is az alsó lépcsőn utaztam. Felszállok, következő megállóban megáll a busz, még nem nyitja ki az ajtókat, hátam mögött álló nő már a nyakamba liheg, a hátamra mászik, úgy förmed rám: "Le szeretnék szállni!" Hátrafordulok, alighanem gyilkos pillantást vetek rá, úgy kérdezem: "Ugye, nem gond, ha megvárom, mig kinyitja az ajtót?"

- viszonylag fiatal, olyan harmincöt körüli nő, szintén a buszon, A sok szolitól meg töméntelen festéktől viszont inkább látszott negyvennek. 95-ös mellméret legalább, ezt kihangsúlyozandó igen dekoltált felső, cafrangos szélü szoknya. Kicsit néztem, néztem, még mindig néztem, aztán gondoltam magamban, ha azt hiszi, hogy jól áll, meg megengedheti magának, akkor hordja. Aztán a tekintetem lejjebb siklott és szörnyülködve fedeztem fel, papucsba bújtatott GOMBÁS (igen, az, basszus!) lábkörmeit. Az igénytelenség netovábbja! A csöcsöm kiteszem, a lábam meg kit érdekel?! Vagy mi?

De különben meg, igencsak jól vagyok (és itt cáfolom meg a "mindig csak sirok, panaszkodok" megállapitásokat), mert:

- voltam tegnap este moziban, Yngával és Zomával, megnéztük a Törést, ami tetszett, jó kis izgalmas film volt. Plusz, aminek külön örülhettünk, hogy 360 forintos áron tudtunk bejutni. Pedig mi úgy tudtuk, hogy csak az mehet be ilyen moziünnepes jegyárakkal, akinek van megfelelő kuponfüzete. De nem, mint utólag kiderült, nem igy van, mi meg nem kérdeztük az okát, hogy miért, csak örültünk. Anthony Hopkins hozta szokásos Hannibal Lecteres -figuráját, egyes mozdulataiban, gesztusaiban ismét nagyon hasonlitott az agyevős pszichopata alakjához. És nagyon öreg már szegény, szörnyen ráncosnak meg fáradtnak látszott némelykor. Csak az volt kár, hogy teljesen egyedül kellett ülnöm, mert a jegyvételnél a flegma pénztáros közölte, hogy nem tud egymás mellé három jegyet adni, igy a két fiatal, aki még velem volt, ült együtt, én meg egy sorral előrébb, tőlük kicsit balra. Amúgy rühellem a plázás pénztárosokat, mert minden jegyeladást úgy bonyolitanak le, mintha a fogukat húznák. Az élettől is elmegy a kedvem, ha összeakadok egy ilyennel. Ja, és megjegyezném, hogy bár, szerinte nem volt sehol egymás melletti három hely, de végül, mint kiderült, a tőlem balra és jobbra eső szék is üres volt. Igy viszont nem tudtam kinek megragadni a karját a félelmetes jeleneteknél! :(

Aztán hazafelé sétáltunk még egy jót Zomával, bár, még javában járt a busz, de az utóbbi időben már én is annyira hozzászoktam a sétáláshoz, hogy most sem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy azt a negyedórás utat máskápp is megtehetném, mint gyalog.

Mire hazaértem kellőképp el is fáradtam, úgyhogy kilenckor beestem az ágyba és mikor Krlány kicsit később bekopogtatott a szobámba, már félig aludtam is. Hozott nekem Szlovákiából csokit, én meg már ismerem Zlata barátném révén a szlovák csokikat, tehát tudtam, hogy különleges izélményre számithatok. És tessék! Ma, mikor megettem az irodában a csokimat, tágra nyilt a szemem az első falatnál, mert kiderült, hogy mentolos csokit kaptam. Ostyásat, és nem olyan erősen mentolosat, mint teszem azt, az After Eight. Nagyooooon finom volt!

Aztán meg hazajöttem, néztem Shaftot (jaj, hát sosem találjátok ki, hogy ki szerepelt benne. Christian Bale, micsoda meglepetés, igaz?). Festettem hajat, elvileg pirosra, gyakorlatilag nem látszik, sajna. Most meg blogot irok. :)

Az új billentyüzeten, legalábbis még számomra új, nincsen hosszú ü és hosszú i. :)

Öt évvel ezelőtt hánytam utóljára, egy szilveszter alkalmával. Meg most, úgy kábé őt perce. Harmadik öklendezésre, ami egyébként teljesen váratlanul ért, ki is jött minden. Felismertem benne, a szinéről, az ötfüszeres délutáni rántottámat. Kurva szar dolog hányni, mert szörnyen legyengit.

Meg az is szar, hogy hazajöttem péntek este, fél tizenegykor. Megittam három sört, amiknek még véletlenől sem érzem a hatását, és most itt vagyok az üres lakásban. Ráadásul kiégett a  szobámban a villanykörte is, mindent sötétség borit. Mára  már kellőképp ki is sirtam magam, most már rosszabb nem lehet. Biztositva van a nyugtalan alvás is. 

Sokszor örültem volna annak, hogyha itthon is lett volna gépem. Mármint az albérletes itthonokban. Most itt a lehetőség. Nem kell másnapig várnom arra, hogy megirhassam a hazafelé úton magamban folytatott beszélgetések lényegét, jöhetek bármikor Krlány szobájába blogolni. Persze, ha alszik, akkor már nem fogom zavarni.

Délután Bruce Dickinsont hallgattam. A Tears of the dragont. Évek óta imádom ezt a számot, de most már jóideje nem hallottam. Betettem a winampba, had szóljon. Az első néhány alkalommal együtt énekeltem Bruce-szal és elgondolkodtam azon, hogy mennyire nagyon szeretnék jó hangot. Nem olyan húdekülönlegeset, csak jót. Hogy ilyeneket énekelhessek.

Az ötödik ismétlésnél történt. Hirtelen tört ki belőlem, nem csak úgy lassan kezdett el folydogálni a könnyem. Nem tudom miért, csak úgy jött. Illetve tudom az okát, csak ez megint egy olyan dolog, amiről nem lehet irni. Aztán elmentem zuhanyozni. Zuhanyzás helyett csak kuporogtam a kádban, egészen kicsire összehúzva magam, engedtem a testemre a forró vizet. Nem, nem meleget, forrót, az meg sem kottyan ilyen esetekben az embernek. Biztosan ismerős valakinek, mikor olyan erővel ömlik a zuhanyrózsából a viz, hogy, ha egészen közel tartod a hasadhoz, akkor rendesen fájdalmat okoz. Aztán próbáltam inni is a vizből, mint gyerekkoromban, de akkor meg csikolta a  számat a vizsugár, úgyhogy inkább befejeztem a fürdést. Közben végig zokogtam, persze. Mert kellett.

A legrosszabb az egészben az, hogy nem beszélhetek erről senkivel, nemhogy irjak róla. Lenne sok kérdésem is, de akinek feltehetném őket, az nem fog egyenes választ adni rájuk. Közli majd, hogy örüljek, hogy ilyen őszinte velem, mond valamit, aztán két perccel késöbb megcáfolja valamelyik korábbi állitását,  miközben ő maga észre sem veszi azt. Akinek mesélhetnék, hogy mi bajom van, az szintén ő, de neki persze nem fogok. Mert minek? Nem szabad. Lehetne talán, de úgyis csak azt érzi majd meg az egészből, hogy panaszkodom, miközben nem, csak szeretnék megmagyarázni valamit. De nem megy olyan könnyen, mint ahogy a fejemben lejátszom előre ezeket a beszélgetéseket. Sokszor szeretném mondani, ami nyomja a szivemet, aztán egyetlen szó vagy pillantás a másik fél részéről elég ahhoz, hogy mégse meséljek arról, amit épp gondolok. Mert lehet, hogy nekem nem jó, de köcsög mártir vagyok még mindig és nem akarom, hogy neki ennél is nagyobb gondot okozzak. 

Érzelmileg olyan gyenge és kiszolgáltatott vagyok, mint egy kisbaba. A szánalmas ebben pedig az, hogy ezt még be is vallom.

Nem akarok ma éjszaka egyedül lenni. Azt sem bánnám, ha az, aki mellettem van, csak a másik szobában aludna. Ne szóljon hozzám, csak legyen a lakásban. Félek egyedül maradni a gondolataimmal.

Mivel az előbb valami igen érdekesre bukkantam a neten, úgy döntöttem, hogy ma erről szól a post, hogy mindenféle linkeket illesztek be ide.

Az első, az egy igen érdekes téma, mennyi mindenre hajlandó sok bolond nő, csupán a szépség? érdekében. Íme!

Ezt pedig mindenképp kötelező! 237 ok, hogy miért szexeljünk.

Ez az előző kiegészítése újabb 50 okkal.

Nemcsak hermafroditák léteznek (az én szóhasználatomban csak hermafordítottak, már bocs az érintettektől!), de vannak pszeudohermafroditák is (hogy véletlenül se tudd kimondani).

Ha már úgyis annyit szoktam emlegetni, akkor tessék olvasgatni róla is, van igen részletes biográfiája és filmográfiája ezen az oldalon. A képeket semmiképp sem szabad kihagyni! :)

Mert ez megérdemel egy linket, hogy más is tudja, honnan származik. Én mikor először hallottam az ámbra történetét, kicsit elborzadtam. 

Ilyen kutyusokat szeretnék nagyon, de nagyon, majd ha felnövök! Gyönyörűségesek!